Magánélet a … korban sorozat

Ajándék könyv kicsiknek

Most ezek a könyvek inkább az Ajándék könyvek kevésbé kicsiknek c. rovatba férnének bele. A Magánélet-sorozat egy-egy részével 16 fölött bárkinek örömet lehet okozni. Félreértések elkerülése végett természetesen csak olyan bárkinek, akit érdekel a történelem. A könyvek a Corvina Kiadó gondozásában jelentek meg különböző korszakot felölelve.

• ·         Magánélet Mátyás király korában
• ·         Magánélet Napóleon korában
• ·         Magánélet Kádár János korában
• ·         Magánélet a fáraók korában
• ·         Magánélet Horthy Miklós korában
• ·         Magánélet a görög aranykorban
• ·         Magánélet a római császárok korában
• ·         Magánélet Széchenyi István korában
• ·         Magánélet a Napkirály korában
• ·         Magánélet a Habsburgok korában
• ·         Magánélet a kínai császárok korában
• ·         Magánélet Buffalo Bill korában

A könyvekben az ismeretanyag négy nagy csoportba van rendezve: Család és erkölcs, Lakóhely és vmi., Ruha és test, Étel és asztal. A választékos illusztráció jól segíti a szöveget, ami elég informatív. Az arányok pont jó egyensúlyban vannak. Egy felnőttnek sem unalmas olvasmány, bár annyi plusz tudás nincs benne, de kerek képet nyújt. A korhatárt már azért említettem meg a bevezetőben, mert a Szexualitás c. fejezetben pont arról van szó, amiről. Persze nincs felesleges terjengősség, részletezés, de azért, hogy az ajándék végül ne okozzan családi körben felháborodást érdemes erről is tudni.

Darren Shan – A holtak vonulása

Város-trilógia I.

„Bármit, csak hogy elüssem az időt.”

Darren Shan pár éve széles körben ismer lett. (igen, bulvárosan eltúloztam a kijelentést) A Vámpír Könyvek c. sorozatának első tagja, a Cirque du Freak, hollywoodi produkcióvá vált. Persze a filmeknél kevesen tudják, kinek a milyen könyve alapján készült, de akkor is. Lehet, hogy ifjúsági/tini sorozat, de nekem hatalmas kedvencem. Ezért nagy várakozással kezdtem bele. Annyira jellemző, amikor így várok valamit, tuti nem sülhet el jól.

Nem akartam senkit sem megijeszteni, mert nem arról van szó, hogy a könyv ne lenne jó. Csak annyira nem jó. Ez megnyugtató, tudom. A problémám az, hogy ami még egy tini könyvnél nem zavaró, egy felnőtteknek szánt történetnél már igen. Az egyszerű történetvezetés kicsit lapossá teszi. Nem történik más, csak szimplán előre haladunk. A párbeszédek megtörténnek és mivel semmi más jelentőség teljes nem, így zavaró, amikor a lényegi információkat ismételgeti a főszereplő. A legszívesebben ráordítanák, hogy még jó, hogy emlékszel rá, amikor azt mondta, ezzel bizonyítod, hogy 10-nél több az IQd, juppí!

A történet arról szól(na), hogy Capac Raimi, akit meglepetés szerűen pártfogolni kezd a város maffia vezére, megpróbálja kideríteni, miért nincsenek emlékei a város előtti életéről. Mindemellett az egyre sokasodó furcsaságok is kezdik zavarni.  Szigorúan véve ez a 140. oldalon kezdődik, ha engedékenyebb vagyok, a 110. oldalon. Azért egyik sem túl baráti, nem?

Végül megmenekül a könyv attól, hogy a „zsenge jó” kategóriába essen, de sajnos csak a végkifejletnek köszönhetően. Capac kérdéseit maradéktalanul megválaszolják, méghozzá sablon mentesen. És ez az a pont, ahol megszületik egy új világ, ami miatt jó lesz a könyv. Persze még ez sem pótolja teljesen a hiányosságokat. A karakterek hiányát. Igen, van pár szereplő, de az önmagát még nem teljesen ismerő Capin kívül nem túl sokat látunk belőlük. A Kardinális nagymonológja szépen kikerekíti a jellemét, de már kicsit késő ahhoz, hogy ezt a plusz tudást élvezzük is.

Örülök, hogy egy sorozat első kötete, mert azt elérte nálam Shan, hogy őszintén kíváncsi legyek a folytatásra. Vajon hogyan kapcsolódnak a könyvek, megmarad a nyomozás, vagy a misztikum kicsit nagyobb szerepet kap? Ez a lökés is sokat számít, hogy így ne kelljen egy önálló műként értelmezni A holtak vonulását. Meglátjuk, milyen egészt alkot a Város-trilógia.

Darren Shan - A pokol pereme, Város-trilógia II
Darren Shan - A kígyók városa, Város-trilógia III

Bret Easton Ellis – Nullánál is kevesebb

„Miután elutaztam.”

Az Európa kiadó a regény folytatásának apropóján új borítóval kiadta, Ellis első könyvét. A minimalista stílus pofásra sikeredett, és grátiszként még passzol is. Nagy várakozással kezdtem bele A vonzás szabályai miatt, mert az a leg. Az rémlett, hogy a Nullánal is kevesebb egy, az elsők között, de azt csak később tudatosítottam, hogy pontosabban az első regénye, 1985-ből. Még csak 21 éves egyetemista volt.

A könyv címe, Nullánál is kevesebb, egy Elvis Costello szám címe. A zenész a főszereplő szobájában is megtalálható. Plakátja az ágya fölött díszeleg. Amíg el nem olvastam, hogy ki volt ez a fazon, nekem semmit sem mondott az egész. (Amúgy milyen helyes, a születési neve: Declan PatrickMacManus, a menedzsere javaslatára lett belőle Elvis.) Ebből is kitűnik, hogy a zene nagy szerepet kap a könyvben, ahogy Ellis többi művében is. Zene a rádióból, tévéből, házibuliban, kávézóban. Ha valakinek hasonlóan halvány lilája sem lenne a számok 80%-áról, ahogy nekem, ajánlom az olvasás mellé a zenék gyűjteményét.

A rá jellemző egyedi stílus már itt megjelenik. Lehet, kevésbé kiforrt még, de akkor is fantasztikus. Clay gazdag családjához utazik haza az egyetemről az ünnepekre. Az elkövetkező heteket az ő tolmácsolásában olvashatjuk. A szöveg ritmusa , a beszélgetések dinamikája teremti meg a hangulatot. Ami persze Clay érzéseivel harmonizál. Lassan beszippant az örvény, ami ezt a kiégett társaságot tartja mozgásban.

A könyv vége fele már valahogy nem számít az ember többre. Az eddigi történtek elaltatnak és akkor Ellis bedobja a nehéztüzérséget. Hirtelen arcba vág. Ugyan úgy, mint Clayt az eddigi élete, a felismerés, hogy hiába tűnik stagnálásnak, mégis vezet valahova és az a jövő egyáltalán nem jó. Teljesen meglepődve vettem tudomásul, hogy örülök neki, hogy Claynél még nincs minden veszve. Ugyanis nem tudom, hogy pontosan hol kezdtem el megkedvelni ezt az elkényeztetett drogost.

Valahogy itt a végénél állandóan a Bűn és bűnhődés lova jutott eszembe. Ha akkor lett volna net, csak így rákerestem volna, hogy mi a csuda van azzal a szerencsétlen állattal, de akkor még nem tehettem, ezért a nyomasztó képpel a fejemben kellett mászkálnom, amíg oda nem értünk az órán. Na most valahogy sikerült, pont ezt a szörnyű érzést előcsalnia belőlem a történetnek. Szinte biztos vagyok, hogy hasonlóan hat másra is. Mindenkinek van honnan merítenie.

Érdekes szerelmi háromszögben él Clay, kb úgy, hogy nem is tud róla. Csak apró jelzések, elejtett mondatok vezetik rá az olvasót, hogy Clay főiskolás barátját, Danielt valószínűleg közelebbről is ismeri. Csakhogy ez annyira lényegtelen számára, hogy nem említi meg sehol. Blair persze féltékeny. Blair, akit legalább Clay volt, hogy felvállalt, de most leginkább nem érdekli. Nem mintha a világon bármi más érdekelné.

Úgy döntöttem, annyit lamentálok a könyvről, megnézem a filmet. Ha már született jó adaptáció, lehet ezt sem szúrták el. Nem kellett volna. Az lehet, hogy 1987-ben ez egy jó film volt, de hogy nem sok köze van a könyvhöz az is biztos. Robert Downey Jr. édes volt 20 évesen, hát ennyit szűrtem le a dologból. Lehet Ellis itt még fiatal volt ahhoz, hogy a kezében tartsa a filmesítéssel járó kérdéseket. Túl sok kompromisszum született és végül így lett ez a valami. Sajnálom.

Eric Idle – Hakni az űrben

„Kilépett a reflektorfénybe.”

Szeretem az angol humort. Ahhoz, hogy ezt a könyvet valaki a kezébe vegye, erősen ajánlott hasonlóan vélekedni. Eric Idle ugyanis egy, a Monty Pythonosok közül, híres angol humorista. Így eléggé biztosra veszem, hogy a fordításban van a hiba. Merthogy a regényért nem voltam oda. Bár belátom, hogy tényleg butaság volt magyarul olvasni. Amúgy nem mellesleg a szöveghez kapcsolódó magyarázatok jókor vannak jó helyen és a fordítással sincs problémám. Nem arról van szó (ha félreérthető lettem volna), hogy ne lenne jó és vicces. Csakhogy van, amit nem lehet átadni, a nyelvi humor és egyéb apró finomságok.

Maradjunk annyiban, hogy a sztori nem egy nagy ügy. Persze, nem is arra számítottam, hogy majd az viszi az egészet. A történet egy humorista duó körül forog, akik éppen egy Galaxis körüli körúton vannak. A duci vicces és magas cinikusból álló klasszikus párosról a saját robotjuk készít titokban tanulmányt. Pontosabban a humor elméletéről. Az egyik gond, hogy azért mert a humorral foglalkozik a könyv (minden lehetséges oldalról), még nem feltétlen vicces. Tehát a téma ennyire nem meghatározó. Nekem fontos lett volna, hogy legalább párszor jót nevessek.

Mondtam, nem a történettől vártam az élményt ezért bánt. Arra számítottam, hogy nem csak ilyen belül mosolygós lesz. A csúcs, két kuncogás volt. (Az is lehet, hogy én vagyok rettentően rossz passzban?) Amúgy kellemes kikapcsolódós olvasmány és ennyi.

Robert Charles Wilson – Örvény

„Ariel szívélyes üdvözletét küldi, és azt kéri, mondjam meg magának, hogy Texasban átkozottul meleg van.”

Megint az a fránya borító. A problémám: „A Hugo-díjas trilógia befejező kötete”. Bocsánat, de nem tudok elmenni egy ilyen csúnya csúsztatás mellett. Merthogy nem, nem a trilógia nyert, hanem az első könyv. Bármennyire is úgy vagyok vele, hogy ha lehetne, inkább ennek adnám az elismerést. Egy kis mellékes, amit az előzőeknél nem említettem, hogy nagyon jó, hogy az eredeti cím is a könyvre került. A formaságokat letudva, végre, most egy nagy adag lelkendezés következik. Vigyázzon, aki nem bírja!

 Az előző kötet befejeztével elszontyolodtam. Azt hiszem, ez érződik is a bejegyzésben. Annyira nem tetszett, hogy egyből elkezdtem az Örvényt, hogy gyorsan túl legyek az egészen. Úgy örültem, hogy ez a legrövidebb, mindössze 280 oldalas rész. Persze egy kis fény még pislákolt bennem, hogy lehet jobb lesz. Ez egy olyan realitást nélkülöző apró semmiség. Amit pont az ilyen esetek miatt nem szabad lebecsülni, hiszen ez a könyv jó. Mit jó? Nagyon jó! Így megmenekül az egész sorozat. Olyan jó, hogy nem kell, kidobott időnek érezzem, hogy elolvastam őket.

Már a felütés is tetszett. Ami nagyon hasznos, nem? Jó nem úgy olvasni, hogy ahamm, ahamm, jó, jó, de mikor történik már valami?! Sandra Cole (leegyszerűsítve), pszichiátrián dolgozik, ahol ő felel a betegek felvételéért. Igen, nekem már itt gyanús lett, hogy ebből még valami jó is kisülhet. Ugyanis egy regényben pszichés betegekkel foglalkozni igazán hálás téma. Wilson természetesen már az előzőekben is bizonyította, hogy igen pontosan ismeri ezeket a szilárd alapokat és úgy tud hozzájuk nyúlni, hogy az ne legyen fájdalmasan unalmas. Gondolok itt többek között az ikrekre, a halandóságra, Istenre, és a „bogár a nagyító alatt” c. gondolatra és a satöbbire.

Főszerepet kap egy, a pszichiátriára frissen bekerült beteg. Az előző részek után mi tudjuk, hogy Orrin Mather biztos nem őrült, de azt persze nem tudjuk, hogy mi is pontosan. Az enyhén fogyatékos fiú érdekes jegyzeteket cipel magával, ami a következő szavakkal kezdődik: „A nevem Török Findley”. Ebből sejthető, hogy Wilson visszatér az első könyvnél alkalmazott szerkesztési elvhez, csak magasabb szintre emeli azt. Két idősík fut egymás mellett, hogy végül bravúros befejezésben egyesüljenek. Az, hogy a könyv vége nagyon jó, csak egy kis része a történetnek. Ugyanis önmagában ez kevés volna.

Wilson érdekes, visszás helyzetet hoz létre azzal, hogy az olvasó másképp gondolkodik, mint a főszereplő. (Ezzel is még izgalmasabbá teszi a könyvet) Sandra Cole ugyanis miközben olvassa Orrin feljegyzéseit megpróbálja megérteni azt. Kinyomozni, hogy kik lehetnek a szereplők, mi a szimbolikus jelentése Orrin számára ennek a történetnek, esetleg ki diktálhatta, milyen összefüggésben áll az életével? Az olvasó tisztában van vele, hogy volt egy Török Findley és ha ez a fiú az ő történetét jegyzi le, akkor annak csak az lehet az oka, hogy valami különleges kapcsolat van közte és a Feltételezettek között. Ennek a plusz tudásnak a birtokában érdeklődve olvashatjuk, hogy Sandra milyen elméletekkel áll elő és közben morfondírozhatunk a saját elgondolásainkon.

Mi történt Török Findleyvel a halála után? Egy szempillantás alatt 10 ezer évet ugrik az időben és amikor a Feltételezettek kiköpik egy különleges közösségbe csöppen. A férfit egy szekta tagjai várták, hogy általa beteljesülhessen a jövendölés és a Feltételezettek a keblükre öleljék a hívőket. A sok jó rész közül itt jön a következő. A szekta. Nekem nagy kedvencem. Ismét az első könyv egyik része, csak sokkal nagyobban és jobban. Merthogy ez nem egy pár fős csoport, akik a vörös borjú megszületésére várnak, ha nem egy mesterséges szigetcsoportokból felépülő óceánjáró hajó, a Vox. Egy mikrokultúra, ami 500 éve alapult és céljuk, hogy eljussanak az ősi Földre. Nem nagyon tudok többet elárulni a dologról anélkül, hogy elrontanám az olvasás élményét, így nem is teszem. Ahogy az egész könyvről sem tudok a túlírás veszélye nélkül írni. A lényeg már kiderült, az Örvény egy igazán jó regény.

Robert Charles Wilson - Tengely

Robert Charles Wilson - Pörgés

Robert Charles Wilson – Tengely

„Úgy tűnik, mintha örökké tartanának.”

A borító büszkén hirdeti: A Hugo-díjas kötet folytatása. Hát igen, egy sorozat második része. Pont olyan, mint ahogy sajnos gyakran lenni szokott. Kevesebb ötlettel és élettel (vajon a harmadik kötetre már teljesen kifullad?). A Tengely egy hosszúra, túl hosszúra sikeredett novella.

Sajnos egy csipetnyit sem kapunk abból a bravúros szerkesztésből, amit a Pörgésnél alkalmazott Wilson. Egy-két apró kivételtől eltekintve minden fájdalmasan unalmasan egy irányba halad, szögegyenesen A-ból B-be. Apró morzsák a múltból és slussz passz érjük be a kissé vontatott jelennel.

Tőle elvárható módon a történet az új bolygón játszódik. Azonban szó sincs arról, hogy a civilizációnk újraépítésénél vesztegetnénk az időnket, már túlhaladtunk a betelepülés korán. (most nem azért, de egy kis csoportos Robinson Crusoesdi milyen érdekes lenne…) Egy szerencsétlen, kissé megszállott nőnek köszönhetjük, hogy belecsöppenünk a történet sűrűjébe. Bár ez az erdő elég ritkás nekem. Akarom mondani, nincs igazából a történetnek sűrűje. Tehát a főszereplő megint nem. (hogy affene vinné el) Lise Adams erőtlen karaktere csak közönyt vált ki belőlem. Egy pillanatig sem érdekel, hogy mit derít ki apjának eltűnéséről. Ami meg végül kibukik, hát nem nagy bónusz. Amúgy meg nem érthető, hogy az eddig gyenge nő, most honnan merít. Apja elvesztése után ugyanis hozzámegy a biztonságot nyújtó jelölthöz, aki aztán biztos nem olyan illékony, mint apuka. Ez az egyetlen érdeme. Ezt pedig a nő mondja ki. Hirtelen elég egy kis románc és a házasság már volt, nincs. Az édesapja eltűnésének nyomozásába veti bele magát Lise és beletenyerel valamibe. Kb itt kezdődik a történet.

A másik szál pedig egy különleges kisfiúról szól, aki feleannyira sem érdekes, mint lennie kéne. Amolyan Stephen Kinges gyerek karakter, 12 éves, pont a pubertás határán, keveset beszél és különleges kapcsolata van a  külvilággal. Persze a történet kulcsa.

A központban álló kérdés, hogy a tudomány nevében meddig lehet elmenni. Hol vannak a határok? Erre rájönni nem nagy tudomány és Wilson elkövet egy hibát. Túl sokszor mondatja ki a karakterekkel a magától értetődő gondolatot már-már megsértve az olvasót.  Morfondíroztam is rajta, hogy lehet ennek valami plusz, mögöttes tartalma, vagy tényleg csak szimplán kényszert érzett rá, hogy harmadik, negyedik alkalommal is elhangozzon: De, hogy lehettetek erre képesek!?

Fanatizmus most is jelen van. Így hit és a realista látásmód ütköztetése is, de nem keríthetünk nagy feneket a dolognak. Annyi mély tartalom sincs benne, hogy érdemes gondolatot ébresszen. A világtól való elzárkózás és a hatalmas, emberen túli dolgoktól való félelem pedig megint csak két embertípuson keresztül manifesztálódik. Fájdalmasan egyszerűen ismét egy házaspár női, férfi tagjának viselkedésében kibontva. A Pörgésben legalább az ikrek is ott voltak. Ez a kétarcúság azt hiszem Wilson egyik vesszőparipája, amihez most tényleg nem sikerül pluszt adnia. De (és hála legyen, hogy itt lehet ez a de) érdemes elolvasni a könyvet.

A trilógiát őszintén, sok szeretettel ajánlanám mindenkinek, aki scifi rajongó. Igaz, olyan toldalékkal, ami sokakat elbátortalaníthat. A megjegyzésem ugyanis az, hogy nem szabad kihagyni Wilson sorozatát, mert a befejező résszel igazán nagyot alkotott. A harmadik rész nélkül számomra nem érne egy fabatkát sem, de így kötelezők közé tartozik. A teljes történethez, az egész átlátásához pedig szükség van az első két kötetre. Sajnálom, ha ezzel elveszem valakinek a kedvét, de így látom. Azt hiszem, szerencsére, aki már itt tart a Tengelynél annak ezzel a lábjegyzettel inkább jó hírrel szolgálok. Lehet, hogy ez a könyv nem az igazi, de az Örvénytől eláll a lélegzet. (és büszke vagyok magamra, hogy ilyen menő bulváros beharangozók is sikerednek néha)

Robert Charles Wilson – Pörgés

Robert Charles Wilson – Örvény

Robert Charles Wilson – Pörgés

„A történelem csak akkor fog elkezdődni, amikor partra szálltunk.”

Ha már az elütésekre képtelenek figyelni, legalább a borítók értelmesen néznek ki. Amúgy hangulatában hasonlít is az eredetire. Robert Charles Wilsont ez a könyv, majd sorozat tette széles körben ismertté. Szakmai körökben már az első regényével is elismerést szerzett, A Hidden Place Philip K. Dick díjra is jelölték 1986-ban. Később másik két könyvével meg is nyerte a díjat. Hugora is többször jelölték, de végül a Pörgéssel sikerült nyernie is.

A történet érdekes és sikerült annyira egyedivé tenni, hogy tényleg egy különálló egész. A felütés szerint a csillagok eltűntek és hamar kiderül, hogy valami földönkívüli erőnek köszönhetően a bolygónk elszigetelődött a világegyetemtől. Egy láthatatlan burok vesz körbe minket, aminek mellékhatásaként gyorsan közeledik az emberi faj a kipusztuláshoz. Ez pedig tényleg csak a könyv és egyben egy sorozat kezdete.

A kilátástalan helyzettel bírkózó fajunkat és az új helyzethez megoldást kereső elitet Tyler Dupree szemén keresztül látjuk. Tyler egy olyan fiú legjobb barátjaként nőtt fel, aki kulcsfontosságú szerepet játszik az emberiség sorsának további alakulásában. Ez kapóra jön, így igazán bennfentesnek érezhetjük magunkat. A tömegnek még halálra rémülni sem volt ideje, de mi már tudjuk is, hogy szegény szánalmas átlagot mi rettenti meg. Ez a távolság végig megmarad, ami kicsit zavart engem. Csak pár hír, hogy az eseményeket milyen módon tálalták a publikumnak, pár szereplő, aki emberien viselkedik. Persze valamit, valamiért, máshogy nem lehetnénk benne az események sűrűjében.

Mégis, Tyler nekem nem elég jó. Rideg, érzelemmentes. Csak úgy van. Igyekszik jó lenni, a megfelelőt cselekedni, de a lélek hiányzik belőle. Még a kitartó, évtizedeken áthidaló szerelme is csak valami beteges, üres ragaszkodássá degradálódik így a szememben. Hiszen sosem tesz semmit. Hagyja, hogy jobbról balra tegyék, utasítsák, kérjék, kihasználják. Az sem segít, hogy egy ponton ezt kicsit erőltetetten, de megpróbálja nekünk megmagyarázni Wilson. Úgy beállítani, hogy ez a kialakult helyzetre való sajátos reakciója Tylernek. Az a baj, hogy mivel a karakter nem győzött meg és mindennek ő az alfája és omegája, hiszen csak az ő életét ismerjük és általa másokat, így annyira nem. 

Amit sajnálok. Mert a történet, a megoldás, amire jutnak és kivitelezés mind, mind nagyon tetszik.  Az elmesélés módja pedig egyedi és remekül fenntartja az érdeklődést. A legelső oldalakon Tyler ugyanis valami szert kap, aminek mellékhatása az írás. Így a jelen mellett párhuzamosan megismerjük a múltat, az utat, ami ide vezetett. Az író remek ritmust alkotott, mestere a figyelem fenntartásának. Az egész ettől válik igazán jóvá. Gyorsan el is kezdem a 2. részt, hátha a főszereplő nekem való és így még élvezetesebb lesz. (bár sajnos az egyik barátom jóslata alapján nem fog tetszeni a folytatás…)

Persze olvasás közben a szünetekben többször megfordult a fejemben: Mit tennék, ha tudnám, nincs messze a világ vége? Melyik csapathoz tartoznék?

Bram Stoker – Drakula

„Szíves, szerető gondoskodását máris ismeri, később megérti majd azt is, miért szerette anyját néhány férfi annyira, hogy sokat mert tenni az ő üdvéért.” Tar Ferencz fordításában

„Jóságát, szerető gondoskodását már ismeri, és később azt is meg fogja érteni, miért szerették annyira bizonyos férfiak, hogy mindent kockára tettek érte.” Sóvágó Katalin fordításában

„Akkor döbbentem rá, hogy kívül állok az ostya körén.” Bartos Tibor fordításában

A mű, ami megalkotta A vámpír alakját és a hiedelem világából beemelte az irodalmiba, mára kicsit megkopott. Bram Stoker 1897-as regénye mégis remek alapot szolgál, az újból virágzó misztikus regényeknek. Ez kötelezővé teszi azok számára, akik kicsit jobban elmélyednének a témában. 

Azért vettem elő én is, mert úgy érzem, ha már vonz a szórakoztató irodalom ezen ága, akkor illetlenség lenne elmenni mellette. Kicsit furcsának találom, hogy nálunk nem szerepel a kötelezők között, persze megértem, hogy a Frankeinsteinbe ültetett „magvas” gondolatok előbbre valóbbak. Persze kicsit korábbi, mint Drakula és Dr. Jekyll története, de mégis érdekes lenne megvizsgálni, hogy milyen párhuzam állítható a jelen és az akkori viszonyok között. Valószínűleg a városiasodás és a modern technika még most is ugyanazokat a félelmeket gerjeszti az emberben, mint az ipari forradalom. Mielőtt elkapatnám magam és belemelegednék az egyik kedvenc témám fejtegetésébe, visszatérek és megígérem, nem érek el az ezotériával kapcsolatos gondolatokig.

A Drakula surprise, surprise levélregény. Azonban, szerencsére többkezes, hogy élvezhető legyen. A különböző szereplők tollából származó naplóbejegyzésekkel, levelekkel kedvez nekünk Stoker. A különböző nézőpontok plusz tudáshoz juttatnak, így többször már egy lépéssel előrébb lehetünk. Mindemellett újságkivágások, fonográf felvételek, hajónapló részletek, gyorsírásos naplóbejegyzések kerülnek a Drakula mappába, ami végül szépen, legépelve örökíti meg a szörny legyőzését. Ahhoz azonban, hogy teljes legyen a történet, a megfelelő kiadást kell olvasnunk. A helyzet ugyanis roppant dühítő.

Bartos Tibor 1985-ös fordítása annyira eltér az eredeti műtől, hogy az felháborító. Leginkább az, hogy ezt sehol sem kell feltüntetni. Plusz, még a borítóra (előre és hátulra) is képesek voltak kiírni (Ulpius-ház), hogy „Bram Stoker Az eredeti Drakula történet!”. Jó persze betűtípus, szerkesztés függő, na de akkor is sokat elmond, hogy így 289 oldalas a könyv, Tar Ferencz fordításában, 424!!! oldal. (Sóvágó Katalin fordítását csak azért nem tudtam példaként felhozni mennyiség tekintetében, mert egy nagy alakú kiadásban van meg tőle a Drakula. Azonban ő is hű az eredeti szöveghez.) Talán érezhető, hogy kimaradt pár rész. Csak egy kicsi innen, kicsi onnan. Akkor még nem említettem azokat a részeket, amik tartalmilag, igaz nem térnek el, de súrolják a határt. Ha jól tudom, a fordítást öt kiadó használta fel…

Azt természetesen megértem, hogy ez a fordítás valamiért ilyen formán született meg. Ezt nem kenném Bartos Tiborra, gondolom (remélem) akkor nyomós oka volt erre. Azt azonban senki sem tudja nekem megmagyarázni, hogy a kiadók miért vették át ennyiszer, használták fel újból és újból és újból. Hogy lehet az, hogy ennyire nem tisztelik az irodalmat. Tar Ferencz fordítása 1925-ben született meg, ezért nyelvezetét kissé elavultnak tartják. Nekem tökéletesen passzolt a műhöz, de kinek a pap. A friss fordítást pedig Sóvágó Katalinnak köszönhetjük. Segítségével remélhetőleg így megszűnik a  megcsonkított könyv terjedése.

A kimaradt részekről. Miután összevetettem a könyveket, senkit sem szeretnék untatni a részletekkel. Csak a legfontosabb különbségekről írok, ami érthetővé teszi, hogy miért nem szabad Bartos Tibor-féle változatot olvasni. Nem fokozom a dolgot, a leglényegesebbel kezdem: más a befejezés. Merthogy az eredeti könyvhöz képest itt kimarad a végszó és hát Drakula meghal, csak olyan sok az eltérés azon a két oldalon, hogy mondhatom máshogy. Emellett még egy nagyon fontos elem is kimaradt, ami két részre osztja a könyvet. Dr. Steward beszámolója Lucy haláláról úgy végződik, hogy: Vége. Persze, már ahol úgy végződik… A számtalan egyéb kihagyás is természetesen dühítő és fontos, hiszen úgy állna össze egy egésszé, alkotna egy egységet és ismerhetnénk meg a szereplőket, az eseményeket olyan mélységig, ahogy azt Stoker jónak látta. Egyes újságkivágások, naplóbejegyzések, levelek hiányában megtörik a történet íve és ez kifejezetten bántó. Ahogy a tartalmilag ugyan egyező részek áradata is az.

Lakner Artúr – Édes mostoha

Ajándék könyv kicsiknek

Amikor az egyik barátom megkérdezte, hogy mi az a könyv a kezemben, és a válaszom az Édes mostoha volt egy erős fintorral reagált. Ugyanis gyerekként utálta. Hát, igen. Sajnos már most el kell mondanom, hogy nem szívesen ajánlanám ezt a könyvet kicsiknek.

Az előző kijelentésemen biztos volt, aki felszisszent, hiszen ez egy klasszikus! Klasszikus ide vagy oda, nekem valahogy nem szimpatikus az egész. Persze, a gyerekeknek meg kell ismerni a halált, az elengedést is, de szerintem nem így. Erzsike depressziója és szökése nem nagyon állít jó példát. Elrohan, majd nem szépen leültetik és megkérdezik, mi a baj, majd elmagyarázzák neki a helyzetet. Ami amúgy is abszurd, mert apuka nagyon szerette anyukát. Bár most, hogy rávilágított az orvos bácsi, már eleget gyászolt és a régi nagy szerelme is a városban van, miért ne vehetné el?! Tudom, hogy más kor, de engem zavar. Bár abban biztos vagyok, hogy legalább ez mesésebbé teszi egy gyerek számára. Így, kevésbé bántó az egész.

Végül a pozitívumok: Az alapgondolat, a szeretet mindent legyőző erejéről szól. Talán pont ez teszi időtlenné. A remek humorral megírt könyv, szórakoztató. Rövid, számozott fejezetek osztják a kicsik számára is emészthető hosszúságúra. Ez megnyugtató, még ha 148 oldalnyi, A4-es lapokból álló könyv ijesztő is elsőre. Rónay Emy rajzai pedig nagyon kedvesek.

2 in 1

Két történet egy könyvben. A Carmillát akartam megvenni és csak ilyen kiadást találtam. Egy kis alakú, 200 oldalas könyvet, ami csak 1000 forint. Persze szegény elég csúnya, de hát ez van. Carmilla pedig azért érdekelt, mert láttam egy filmet, amiben megemlítették. A The moth diaries egyfajta modern feldolgozása a műnek, vagy legalábbis egy nagy adagot merít belőle.

J. Sh. Le Fanu – Carmilla

„Sokáig tartott, amíg a nemrég lezajlott események tette rémület lecsillapodott bennem; és Carmilla képe a mai napig is vissza-visszatér emlékezetemben, váltakozva, egyszer a játékos, bágyadt, gyönyörű lány és egyszer a vonagló démon, akit a romos templomban láttam; és gyakran tér vissza olyankor, amikor álmodozni kezdek, azt képzelve, hogy az öltözőszoba ajtajánál Carmilla könnyű lépteit hallom.”

A könyv előtt nem hallottam Joseph Thomas Sheridan Le Fanuról. Ami elég nagy gond, mert a 19. század vezető misztikus írója volt. Dublinban született és tanult, műveinek számtalan feldolgozása készült. Hozzá kötnek egy bizonyos írói fordulatot, amit több művében is használt. Eszerint az eseményeknek két féle magyarázata is lehet, egy természetfeletti és egy, földhözragadtabb. A Carmillában is tetten érhető ez a gondolat. 

A Carmilla egy korabeli, kissé erotikus töltetű misztikus regény, ami egy fiatal lány megkísértéséről szól. Az áldozat, Laura, tizenkilenc éves, Ausztriában, Stájerországban a semmi közepén él egy kastélyban. Egyik este egy kocsi borult fel a közeli úton. Az egyik utast, Carmillát vendégül látják, mert a baleset eléggé megviselte. A két lány jó barátnő lesz, és egyre szaporodnak a fura történések. Carmillának tűhegyes foga van, délutánig alszik, és kiköpött mása mosolyog vissza egy 1698as festményről. Néha kedves barátnőjéhez bújik, simogatja, és remegve szerelmet vall. Ezeket az eseteket nemes egyszerűséggel rohamként tartják számon.

Gondolom a kor miatt, senkit sem fog meglepni, ha hozzáteszem, hogy levélregény. Bár nem abban a klasszikus értelemben, mert a fejezetek nem úgy épülnek fel, mint egy-egy levél, hanem külön címmel vannak ellátva. A történetet azonban a kastély fiatal úrnője meséli el egy új barátjának. A hasonló írásokhoz képest egész lendületes a könyv. Az elbeszélő személye nem változik, de több történetet is megismerhetünk, végül felfedik a vámpírnő titkát.

E.T.A. Hoffmann – Denner Ignác

„Most András csöndes, derült öregséget élvezett, amelyet semmiféle ellenséges hatalom nem tudott szétrombolni.”

Most pedig pár szó, az „ajándék plusz egy könyvről”. Hoffmann neve fájdalmasan összeolvadt Az arany virágcseréppel. Milyen kár. Nekem állandóan az jutott róla eszembe, hogy palotaforradalom tört ki nálunk gimiben, mert sokakat felidegesített az érthetetlen, zavaros, de leginkább hülyének aposztrofált történet. Majd az irodalom tanárnőnk csak fokozta a hangulatot azzal, hogy nem segített az értelmezésben, hanem közölte a fiúkkal, hogy nem lehet megmagyarázni egyik művet sem, azt mindenkinek magának kell értenie. Micsoda fellengzős szavak. Lényegtelen, csak oda akartam kilyukadni, hogy bármi mást olvastam tőle, az élvezhető és jó volt. Ahogy a Denner Ignác is.

Egy grófság megbecsült vadásza András, aki már a történet elején bátorságáról és hűségéről tesz tanúbizonyságot. A gróffal Olaszországba tett utazása alkalmával megmentette sanyarú sorsú csodaszép lányt, Gioiginát és feleségül vette. Közös életük azonban nem alakul túl jól, nyomorognak és a lány kezdi elhagyni magát. Ekkor érkezik a kísértés, Denner Ignác, kereskedő személyében. A férfi szállást kér, és hatalmas vagyont ad cserébe, aminek feltétele három egyszerű kérés teljesítése.

A történet tele van mesei elemekkel, számokkal, többször megjelenik a 3-as, 9-es. A természet rájátszik a hangulatra. A főgonosz pedig egy igazi elvetemült, ördöggel cimboráló alkimista. Ez a korszak annyira vicces. Mármint erre az alkimistás történetre gondolok. Férfiboszorkányok hada, hatalmas lepelbe burkolózva és mindenféle löttyöket keverve cimborálnak az ördöggel. Hoffmann eléri, hogy igazán szánjuk Andrást és rávilágít arra, hogy fele olyan jó emberek sem vagyunk, mint a főszereplő. Ez nem túl kedves tőle. Amúgy is mire megy jószívűségével a vadász? Én inkább szeretném azt hinni, hogy ez egészséges életösztön a részemről, nem gonoszság. Bár mondjuk az tiszta sor, hogy nem is érzek semmit keresztényi kötelességemnek. A gonosz karmaiból pedig nincs menekvés, ha valaki nem rendes hívő. A rendetlenek mind Denner Ignác áldozatai lesznek.