Stephen King – 11/22/63

„Aztán a zene elsodor bennünket, messzire görgeti az éveket, és táncolunk.”

Stephen King legújabb regénye egy jutalomjáték. Végig ez járt a fejemben, az alatt a hét alatt, amikor a könyveket olvastam. Végül az utolsó oldalakon található utószó alátámasztotta a megérzésemet. Igaz, a horror koronázatlan királyának már évtizedek óta nem kell a megélhetése miatt aggódnia, mégis 2009-ig várt, hogy elővegye 1972-ben felmerült ötletét. Amúgy a kétezres években rendre kerülnek elő a fiók aljáról a régi gondolatok, hogy végül könyvként végezzék. (Búra alatt 1976, Blaze kb. 1973, The wind through the keyhole)

Előkerült, formát öltött és más lett. Hatalmas hiba lett volna, ha a fiatal King nekiesik és végigviszi az elképzelését. Ehhez a kiforrt író tudására volt szükség, csak így válhatott belőle élvezhető olvasmány. És miben lett más? Témájában. Stephen King ugyanis arra vállalkozott, hogy a saját stílusában feldolgozza az amerikai történelem egyik fordulópontját, John F. Kennedy meggyilkolását. Pontosabban a történet (természetesen nagyon nyersen) Lee Harvey Oswald megfigyeléséről szól. Már önmagában ez mennyire ötletes? Lehet, a legtöbben nem szívesen vallják be, de az emberben vagy egy természetes vágy a leskelődésre. (nem véletlenül állítják, hogy a „pletyka” az egyik összetartó ereje a közösségeknek) King pedig minden lehetőséget megad, hogy az olvasó egy titkos nyomozás igazi résztvevőjének érezze magát, ahol a lehető legközelebb férkőzik egy őrült emberhez. Az egészben pedig az a legszebb, hogy nem ad hozzá többet, mint amit tényként lehet kezelni. Tehát nem tudjuk meg mi volt az indíték, mi volt az utolsó lökés, milyen ember volt Oswald. Mégis úgy érezzük a helyére kerültek a darabok, ismerjük a merénylőt, hiszen a főszereplővel kilestük az életét, egy ideig a szemközti házban lakva, majd közvetlen alsó szomszédjaként. Itt jön be az a plusz, amit az emberek sosem tudnak igazán elhinni, hogy nincs magyarázat. Ez is az egyik elemi szükségletünk, szeretünk rendszerezni, címkézni és tudni, megérteni.

Van benne egy kicsi az időutazó feleségéből is, hogy ne maradjunk romantika nélkül. Egy történet a történetben, ami lehetne egy igazi Kingre jellemző halloweeni novella is. Egy kis jelenet az AZ-ból, ami kedvet hozott, hogy újból elolvassam. És ezernyi apró finomság, amit már megszokhattunk. Az íróra jellemző tucatnyi zene, ami a tökéletes légkörhöz kötelező kellék. A több síkon megjelenő utazás, helyváltoztatás. Egy már-már unásig ismételt kulcs mondat. Igazán emberi karakterek.

+1: A végén megköszöni a fiának a segítséget. Innen eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha Joe Hill is írt volna mostanában valamit és, igen! Így meg is van, hogy mit szeretnék most nagyon. (azóta túl is estem az olvasáson és a kritikán)

Jajj, jajj az ötletes borító dicsérete majdnem lemaradt! Szóval nézzétek, fordítva van! Hát nem remek? Mivel az eredeti kiadás egy kötetes, így azt is meg merem kockáztatni, hogy ez valakinek itthon volt az ötlete. 

Ben Elton – Parázs a hamu alatt

"Visszalépett a lakásába, és beengedte a férfit."

Éppen valami könnyedre vágytam és az előző krimije után gondoltam jó választás lehet. Kicsit mást kaptam, mint amire számítottam, de ez nem vont baj. Jól szórakoztam és ez pont arra volt jó.

Valamiért arra a roppant egyszerű megoldásra számítottam, hogy egy kis bevezetés után valaki meghal, és akkor jöhet a nyomozás. Egy idő után bele kellett törődnöm, hogy senki sem hal meg. Aztán ezen túllépve kellemesen mulattam. Bár nem egy egyszerű krimi, elég erős a szerelmes vonal és inkább így csak regény.  Annak viszont jó. 

Polly egy egyedülálló nő, akinek életét egy őrült zaklató keseríti meg. Kezdetben azt hihetnénk, hogy ez az egyedüli érdekes benne, de nem. Megismerjük első szerelmének történetét, ami az egész életét meghatározza és a fontosabb állomásokat is. Jól felépített karakter, ahogy a másik főszereplő is.

Igaz, a leírás szokatlan fordulatot ígér, de a Miami, New York-i és sima helyszínelőkön, az Agatha Christien és mindenféle hasonlón edződött olvasót már nemigen lehet meglepni. Bár nyilván nem adhatnak a leírásomhoz hasonló jellemzést. Kevesen keresnek egy helyes, 3 óra alatt kivégezhető limonádét. Akik mégis, azoknak szeretettel ajánlom ezt a könyvet.

Bartos Erika - Bogyó és Babóca sorozat

Ajándék könyv kicsiknek

A Bartos Erika hívők azonnal "kapcsoljanak el", hogy ne mérgelődjenek a nézetkülönbségen. Nekem ugyanis nem kedvencem a sorozat. Amúgy vállalom, hogy velem van a baj, hiszen a komoly sikerek, könyv könyv hátán, játékok, pólók, rajzfilm, kiállítás magukért beszélnek.

Azt is tudom, hogy egyfelől miért szeretik a könyveket. Baráti házaspár bevallása szerint jó, hogy hétköznapi eseményeket dolgoznak fel a történetek, így a kétéves is hasznos információhoz juthat. Persze a kis mesékben felsorakoztatott értékek mellett sem mehet el az ember, mint a természet szeretete, a barátság fontossága, a konfliktushelyzetek megoldása.

Kicsit kellemetlenül éreztem magam a dicshimnuszok mellett és féltem megírni ezt a kritikát, de körbenézelődés közben rátaláltam, hogy véleményemmel nem vagyok egyedül. Az origo 2011-ben már szépen összefoglalta mindkét oldal érveit és Molnár Gábor Tamás kritikájával is nagyon egyetértek.

Tehát tudom, hogy nem mondok újat, de. Nálam egy igazi mesekönyv(, ami a legkisebbeknek szól az) úgy kezdődik, hogy illusztráció. Majd csak egy hajszálnyival lemaradva a történet és a szöveg. A nyelvi ötletesség, választékosság pedig kötelező. Ezeknek a hiányában csak egy lapozót tudok elképzelni. Egy béna lapozót. Az egyszerűség sokszor fontos, de létezik a bántó kategória. A szülők a mindennapokkal kapcsolatos dolgokat elmagyarázzák, kommentálják az eseményeket. Miért kéne, hogy ugyanezt tegye a mesekönyv is? Éppen ellenkezőleg, ezért kéne, hogy többet adjon.

Stephen King, Joe Hill – In the tall grass

„In the end, all of them trooped across Route 400 and entered into the tall grass.”

A novellákkal sosem voltam jóban, mert olyan rövidek. Ez a történet eredetileg az Esquire magazin 2012-es Június-Júliusi és Augusztusi számában jelent meg. Majd ebook és audiobook formátumban is kiadták. Az izgalmat pedig az okozza, hogy igazi Stephen King fanatikus vagyok, komoly gyűjteményem van és a fia, Joe Hill könyve is az egyik kedvencem lett. Ezután logikus, hogy azon melegében lecsaptam közös novellájukra.

A történet egyszerű, de nagyszerű. A szokásos eszközökkel dolgoznak, amivel a szokásos eredményt érik el. De ez egyáltalán nem negatívum. Kinget azért is szeretem annyira, mert azt kapom, amire számítok. Hosszan előkészített borzongás, aminél azt a pillanatot várom a legjobban, amit egyben a legkevésbé is. Az igazság, amikor kiderül, hogy mi is van, ami úgy már nyilván annyira nem rémisztő.

A műfaji kötöttségek miatt, most nem annyira hosszadalmas a felvezetés. Bár a könnyedséget kicsit Joe Hillnek is tulajdonítom. Lehet, nem kéne hosszú távú következtetéseket levonnom egy könyv alapján, de úgy érzem, hogy ő menthetett meg a múlt hosszas felidézésétől. A félelem forrása már a címben adott. A gyakran használt kukoricás testvére a susnyás, ami természetfeletti kapcsolat miatt itt igazából hosszúra nőtt fű. Egy történetben a lehető legtöbb alapvető félelemmel kapcsolatos dolgot vegyítik, ami még nem bántó. Ez az egyik titok szerintem. A gyerekkorból visszamaradt félelmek előcsalogatása, amihez hozzájárulnak a felnőttkori alapvető tudás megkérdőjelezése. Persze, persze nincs semmi a sötétben, de mi van, ha mégis?

Darren Shan – A kígyók városa

Város-trilógia III

„Ahogy a buli magasabb fokozatba kapcsol, messzire, a folyó közepébe hajítom a zsinórt, és folytatom a horgászást, kiélvezve a hűs szellőt és a sült hal illatát, izgatottan várva a már a pikáns mesék és boldog emlékek felidézésével megtűzdelt éjszakát, ami rég elveszett, szeretett barátaim társaságában tölthetek.”

Egyszerűen csak szomorú vagyok, hogy nem jött be. Hiába bizakodtam, mert láttunk már olyat, hogy a 3. rész mentett meg egy sorozatot, de ez most nem növeli a kivételek táborát. Darren Shan jó ifjúsági regényeket ír, de ez sajnos nem elég.

Tíz év alatt Capac meggyengült. Az meg hogy lehet? Jó, persze kapunk rá magyarázatot, de hát elég zsenge. Nem akarok nagyon bele menni, mert érződik az átgondoltság és a munka a történetben, de valahogy nem mond semmit. Al nem elég erős karakter, hogy ismét főszereplővé váljon, még Paucar Wamiként sem.

A kedves inka papok ellen meg nem sikerült engem fellázítani. Nem érzem, hogy jogos lenne az a mély ellenszenv, amivel minden szereplő viseltet irántuk. Ez pedig nagy probléma és jelentősen visszavet abban, hogy élvezzem a könyvet, hiszen ez egy alap tézis lenne a megfelelő befogadáshoz. Az meg, hogy miért lenne annyira szörnyű édes kettesben Alnak és Capacnak a várost irányítania, nem fér a fejembe. Meg miért nem mondanak igent, aztán majd kitalálnak valamit. Vajon csak én csömörlöttem meg a harmadik kötetre? Hiszen vártam, hogy végre-valahára kiderüljön valami ezekről a titokzatos emberekről, és amikor kibukik az igazság hát inkább fedte volna jótékony homály. Ugyanis nem nagy ügy az egész.

Ehhez jön még, hogy nincs nagy csavar az eseményekben. Lehet, hogy eléggé edzett vagyok és már túl magasan van a tűrésküszöböm, de semmi sem üt nagyot. Ide tartoznak az inkák, a bosszút esküdött rendőr, Capac eltűnése és szerelmi önfeláldozása. Még a nagynak megálmodott harcjelenet sem nyeri el a tetszésemet. Legalább egy kicsit belecsöppenhettünk volna a csihi-puhiba. De Shan csak abban jó, ha egy valakit állít a fókuszba.

Az meg hogy hogy jönnek ide a kannibál szenilis nénik, hát végképp nem értettem. Valahogy nekem nem férnek bele a világba. A papokon és a hozzájuk kapcsolódó dolgokon kívül ez egy normális hely. Nincs varázslat meg természetfölötti stb. Akkor hogy jönnek ide az elhanyagoltságuk okán kanibállá váló nők?

Sajnálkozhatnék, de nem teszem, attól nem változik a helyzet, így csak befejezem az írást.

Darren Shan – A holtak vonulása, Város-trilógia I

Darren Shan – A pokol pereme, Város-trilógia II

Darren Shan – A pokol pereme

Város-trilógia II

„Azt hiszem, ölnöm kell.”

Annyira reméltem, hogy Darren Shan a második kötetre belejön és nem kell mentegetnem. Hát most azt tudom mondani, hogy attól függ, honnan nézzük. Sajnos csak ennyit sikerült, nem egy egyértelmű igen. Majd esetleg a befejező rész…

Kezdjük a pozitív oldalról. Ha csak egy egyszerű krimit ígérnének nekünk, akkor maximálisan elégedett lennék. Jó kis nyomozás részesei vagyunk. Al Jeery, a Kardinális hadseregének, az Osztagnak az egyik legjobb tagja és váratlanul új munkakörbe helyezi a város ura. Egy gyilkossági ügyet kell megoldania. Végre történik is valami. Több gyanúsított van, mindegyik érdekes és jók a párbeszédek is a „kihallgatásokon”. Nem agy nagy bumm, de kellemes.

Szokásostól eltérő a folytatás, történet idejének a megválasztása is.  Hamar és érthetően derül ki, hogy még az eredeti Kardinális uralkodik a Város fölött. Pár eseményt más szemszögből is láthatunk. Új információk derülnek ki az eddigi szereplőkről és mindez kellemes, gördülékeny formában.

A probléma az egésszel van, az összképpel. Nem egy szimpla krimit vártam és akkor nyilván bánt, ha csak azt kapom. Az inkás szál ugyanis gyenge. Néha feltűnnek, van pár információ, de semmi lényeges. Az a baj, hogy nem is kelti fel a figyelmemet, olyan semleges, hogy ők most mit is akarnak. Valahogy nem tudott átlépni Shan a titokzatos vagyok, majd a végén mindent kitálalok c. megoldáson. A titokzatos légkört nagyon nehéz létrehozni. Egyfajta állandó feszültség kell a hallgatás és infó csepegtetés mellé, amit nem sikerült hozni. Nekem ezek a vak papok nem elég érdekesek.

Jobb lenne a kegyetlen karaktereket is kicsit jobban megismerni. Mert hát leginkább csak az van, hogy ő nagyon kegyetlen, de miért?, mert ő nagyon kegyetlen, ja, jó. Szegény Kardinális is inkább csak egy hóbortos bandavezér. Paucar Wami halálos és rettegett, amíg el nem érünk ehhez a kötethez és a Kardinális sorsára jut. Jók az alap karakterek, csak valahogy nem fért bele, hogy igazolva is legyenek. 

Al Jeeryt a változás pillanatában akarja megörökíteni Shan. Ami valljuk be nem a legegyszerűbb megközelítési mód. Az elmondottak, előzmények alapján nem érzem, hogy Alban benne van a lehetőség, hogy azzá váljon, amivé. De lehet, hogy csak engem nehéz meggyőzni. Az a baj, hogy többet vártam ettől a sorozattól, mint ami lett. Viszont nagyon jó film készülhetne belőle.

Darren Shan - A holtak vonulása, Város-trilógia I

Darren Shan - A kígyók városa, Város-trilógia III

Magánélet a … korban sorozat

Ajándék könyv kicsiknek

Most ezek a könyvek inkább az Ajándék könyvek kevésbé kicsiknek c. rovatba férnének bele. A Magánélet-sorozat egy-egy részével 16 fölött bárkinek örömet lehet okozni. Félreértések elkerülése végett természetesen csak olyan bárkinek, akit érdekel a történelem. A könyvek a Corvina Kiadó gondozásában jelentek meg különböző korszakot felölelve.

• ·         Magánélet Mátyás király korában
• ·         Magánélet Napóleon korában
• ·         Magánélet Kádár János korában
• ·         Magánélet a fáraók korában
• ·         Magánélet Horthy Miklós korában
• ·         Magánélet a görög aranykorban
• ·         Magánélet a római császárok korában
• ·         Magánélet Széchenyi István korában
• ·         Magánélet a Napkirály korában
• ·         Magánélet a Habsburgok korában
• ·         Magánélet a kínai császárok korában
• ·         Magánélet Buffalo Bill korában

A könyvekben az ismeretanyag négy nagy csoportba van rendezve: Család és erkölcs, Lakóhely és vmi., Ruha és test, Étel és asztal. A választékos illusztráció jól segíti a szöveget, ami elég informatív. Az arányok pont jó egyensúlyban vannak. Egy felnőttnek sem unalmas olvasmány, bár annyi plusz tudás nincs benne, de kerek képet nyújt. A korhatárt már azért említettem meg a bevezetőben, mert a Szexualitás c. fejezetben pont arról van szó, amiről. Persze nincs felesleges terjengősség, részletezés, de azért, hogy az ajándék végül ne okozzan családi körben felháborodást érdemes erről is tudni.