Laurell K. Hamilton – Guilty Pleasures Marvel

(bocs, a pocsék fotóért)

Végre! Anita Blake a vámpírvadász képregény, és az enyém! (Már csak a Setét torony van a listán és új versenyzőket kell találnom.)

2006-ben kezdte a Marvel kiadni a könyvek alapján készült képregényeket. Magyarországon még nem jelent meg belőlük egy sem. Ami elég szomorú. Úgy ámblokk a magyarországi képregény helyzet elszomorító. De hát ez van és hosszan és unalmasan tudnék róla mesélni. Mindenki örömére gyakorlok egy kis önkritikát és nem teszem.

A Bűnös vágyak teljes története 12 füzetbe fért bele. Könyv formában, puha és kemény fedeles kötetben is kiadták. Mivel kicsit belezavarodtam, hogy melyik füzet melyik könyv hányadik része megkönnyítette a helyzetem, amikor ráleltem erre. Merthogy most a harmadik könyv x. részénél tartanak. Itt található egy lista, de amikor utána néztem, akkor hiányosnak tűnt kicsit. A lényeg, hogy ezt megszereztem és most beszámolhatok róla.

A könyvet a lehetőségekhez mérten pontosan idézi a képregény szövege. Ugyanígy a történetet is maximálisan részletesen adja vissza. Azt hiszem az egyik nagy előnye, hogy van annyi történés, hogy ne kelljen hosszan a beszélgető, legrosszabb esetben monologizáló karakterek kockáit nézegetni. A hangulat az előzőekhez hasonlóan perfect. Összességében a Marvel remekül átültette Hamilton történetét. Ez visszafele is igaz, Anita jó képregény karakter, ahogy a története is jól használható.

És ami nem tetszett. Anita Blakenek van egy szemébe hulló tincs, ami a legtöbb alkalommal úgy néz ki, mintha valami törzsi tetoválást viselne a homlokán. Amúgy szerencsésen Jean-Claude is hasonló jelet visel magán. Nem tudom, hogy miért nem kapott minden alkalommal egy kis árnyékot az a tincs. Hasonló problémám van a hegekkel. Leginkább Anitán. Gondolom azért, mert így jobban látszik és ez a módja, de engem zavar, hogy világosbarna a színük. Lehetnének fényes fehérek és a szélük valahogy sötétebb. Aztán észrevettem, hogy a hátsó oldalakon található tervek között van egy Anita, akinek ilyenek a hegei.

A szereplők meglepően találóak. A kötekedésem csak abból fakadna, hogy húsz rész után igen pontos elképzelésem van arról, hogy hogyan néznek ki. Természetesen a legkidolgozottabb és a legjobb Anita megjelenítése. Jean-Claudeból kicsit (azt hiszem az emészthetőség és a stílus kedvéért) visszavettek. Edward arca szögletesnek szögletes, de kicsit szikárabbnak képzelem, így túl tejfölösszájú. A patkányoknak pedig szégyen nem szégyen utána kellett olvasnom, mert valamiért én úgy gondoltam rájuk, hogy csak nagy és nagyobb patkányok. Nem ilyen puma-szerű izom lények.

Laurell K. Hamilton – Leláncolt Nárcisszusz

Anita Blake, vámpírvadász 10

„Kell ennél több?”

Ez az a könyv, amitől már a kezdettől féltem. Tudtam, hogy egyszer elérek idáig és írnom kell róla, de nagyon nem akartam. Ez amolyan vízválasztó. Amikor először olvastam a sorozatot itt csak pislogtam és nem értettem. Aztán eldöntöttem, hogy így is tetszik és kész. Remélem, más is így volt ezzel.

A helyzet ugyanis a következő: ha a kilencedik résszel bezárólag kéne valami skatulyát alkalmaznom az Anita Blake sorozatra, akkor az a fantasybe oltott romantikus krimi lenne. Innentől viszont átléptük a romantikát és paff, az erotikus műfajnál találjuk magunkat. Ezt nem lehet ragozni valahogy? Mert azt hiszem, hogy az erotikus nem eléggé fedi a természetfeletti lényekkel való lepedőakrobatika fogalmát. Mi is ezzel a problémám? Nem, nem vagyok prűd, így alapból nem ezzel a résszel van gondom. Hiszen, akkor simán azt tanácsolnám magamnak, ha nem érdekel, nem tetszik, nem kell olvasni és kész. A problémám az, ahogy ide jutottunk.

Anita Blake jól nevelt kislány, aki nem szexel az esküvő előtt. Nem, nem szűz (az azért mégis fura lenne a mai világban), de úgy döntött, hogy csak azzal hajlandó lefeküdni, aki később is ott lesz, hogy kielégítse az igényeit. (igen, ezen már egyszer ellamentáltam, csak ezért nem engedem most szabadjára a tollam) Most nem azért, de ezt a csajt hogy lehet annyira kiforgatni önmagából, hogy végül fűvel-fával kalandba kényszerül? Persze közben magyarázás az van, Anita is vívódik, de olyan zavaros lesz tőle az egész. Ebben is ezerszer jobb szerintem Meredith története. Ott már eleve eldöntötte Hamilton, hogy erotikus sztori lesz és mégis sikerült a kis hercegnőt úgy megformálni, hogy nem tűnik lotyónak. Úgy érzem, hogy Anitánál pont ezzel csúszott meg. Hogy legyen egyszerre szajha is meg nem is? A legegyszerűbben úgy lehet oldani a kezdeti zavart, amit a váltás okoz, hogy eltekintünk az előzményektől. Volt, nincs szűzies, szörnyektől undorodó vámpírvadász. 

Gondolom, ebből már lejött, hogy itt még történik valami, ami feldobja a Hóhér szexuális életét. Ahhoz, hogy ne spoilerezzek kicsit körülményesen fogom most megfogalmazni a mondanivalóm. A lényeg, hogy nagyon kíváncsi lennék arra, hogy ez a fordulat vajon mikor jutott eszébe Hamiltonnak? Mert az én olvasatomban csak egy ügyes mentés Anita egyik tette kapcsán. Aztán ez elszabadul és új irányba tereli a történetet. Na, majd a következő könyv kapcsán hosszabban értekezek erről az egészről, mert így kissé nyögvenyelős.

A Leláncolt Nárcisszuszban éppen itt az idő, hogy a két fiú képbe kerüljön. Anita önkéntes száműzetését kénytelen feloldani, mert Nathaniel bajban van és szüksége van Jean-Claude segítségére, hogy kiszabadítsa. (Csak nagyon halkan jegyezném meg, hogy Anita elrohanásáig én még szenteltem volna egy könyvet a jelek szörnyűségesen szörnyű tulajdonságainak kidomborítására, mert így kicsit üres volt.) A vámpír azonban nem csak erősítésnek kell, hanem ha már lúd legyen kövér meg kettőt egy csapásra stb., stb., alapon akkor egyesíthetnék a jeleket is, hogy az aurán keletkezett lyukak ne okozzanak több problémát. A trió végre összeáll és annyira érdekes és új az egész, hogy csak lélegzet visszafojtva lehet olvasni. Nem kell aggódni, Hamilton nem meri kipróbálni, hogy milyen hosszan tudja fenntartani így az érdeklődést. A kártyavár összeomlik és ismét hatalmas katyvasz közepén találja magát Anita, amiből most szinte lehetetlen kimászni.

Laurell K. Hamilton – Obszidián Pillangó

Anita Blake, vámpírvadász 09

„Jobb híján.”

Már említettem, hogy Edward karaktere nekem nagyon tetszik. Ebben a részben kiderül, hogy nem csak én vagyok fura. Az előszóban Hamilton az Edward-rajongóknak ajánlja a könyvet, akik kérdéseikkel a megírására ösztönözték. Így lett ez, a bérgyilkos története.

Anita éppen jegeli a kapcsolatát/tait és nem találkozik a fiúkkal, hétvégenként elutazik, hogy megtanulja kezelni a jeleket. Pontosabban nem is kezelni, mert az logikus lenne, hanem lezárni. Lehet, hogy én nem értek valamit, de nekem valahogy ez annyira meglepő irány. Később összevág majd azzal, hogy Anita az a menekülős fajta, mármint ennek lesz kikiáltva. Szerintem eddig ez nem így volt, sőt ezért nem passzol. Na jó, ez egy olyan esemény lesz, amiből bőven születnek bonyodalmak, így legalább valamire használható. Egyelőre amúgy teljesen lényegtelen az egész, mert Anita el lett távolítva a veszélyzónától, hogy Edwardot a természetes élőhelyén figyelhessük meg.

Ted Forrester Edward alteregója, aki Santa Fében olyan, mint Anita. Szörnyvadász és szoros együttműködésben dolgozik a rendőrséggel, de most kifogott rajta egy ügy és segítséget kér. Pontosabban behajt egy tartozást kedvenc vámpírvadászán. Az egész nagyon üdítő. Ismét messze a fiúktól, nincs szenvedés, nyomozás van. Mindemellett senkinek, semmilyen indoka sem lesz arra, hogy utána utazzon. A feszültség így kivételesen nem szexuális töltetű, hanem Ed/Ted-től kéne félni, hátha ki akarja Anitát nyírni. Izgalmasnak izgalmas, csak hát nem is olyan rég Edward közölte, hogy nem akarná megölni. Aztán ugyanez a séma áttevődik Edward egyik emberére, akinek a kis nők a gyengéi. Szereti őket megerőszakolni és feldarabolni.

Ted/Ed magánélete hozza a kötelezőt. Szigorúan meghökkentés címén van egy szöszi, érzékeny özvegy Donna, akivel már jegyben járnak és a nő gyerekei, egy tizennégy éves fiú és egy hat éves kislány. Amúgy az egész nagyon el van találva. A kezdeti kétségeket remekül oldja Hamilton és Anita gondolatai egy az egyben összecsengenek az olvasóéval. Nagyon üdítő az egész.

Az aktuális bűntény áldozatai hátborzongatóak. Minden egyes könyvnél az az érzés kerülget, hogy nem, ezt már nem lehet felülmúlni és még undorítóbbat, szörnyűbbet kitalálni. Hát de. Mind a rendőrségi vonalon és a szörny vonalon állandóan újat tud nyújtani Hamilton, amiért elismerés jár neki. Tudom, a szerelmi szál is csak az én ízlésemnek nem elég jó, de a következőkben egy újítás azt is igencsak érdekessé teszi. Amúgy meg az is lehet, hogy az első ilyen történet miatt alakul így ez az egész, mert az alaptézis tényleg az, hogy úgy nem lehet érdekes valami, ha beteljesedik. A szappanoperák csak erre építenek. Azonban Merry Gentry történeténél bebizonyítja, hogy még mennyi mindennel lehet egy kapcsolatot érdekessé tenni. Azt hiszem a 10. kötet után itt is valami hasonló alakul ki. Na, de kicsit elkalandoztam.

Kis baki a 188 oldalon, Anita állítja, hogy még sosem sebesítette meg a saját keresztje. A Kárhozottak Cirkuszában pedig pont Edward előtt kötögette az égett sebet. Nagyon érdekes volt, amikor a 71. oldalon abba botlottam, hogy „zsinyegelés”. A szövegkörnyezetből volt sejtésem, de azmiaz és merre használják? Persze utána néztem, de azért vicces. Ahogy a 211. oldalon a „vadvirág darvadozott”-on is megakadt egy pillanatra a szemem.

Jajj és még csak most, mert az előzőekben valahogy nem jutottam el odáig, de a Richard mizériához egy aprócska iciri-piciri megjegyzés. Ezzel a csodás lovaggal mindössze 2 hónapig jártak, majd 5 hétig mentek a dupla randik már a vámpírral kiegészülve. Kb. egy gimis flört tart eddig!!! Itt azért kicsit lehetett volna jobban kiszámított a dolog. Amúgy utólag így is annyi hiba van az ilyen-olyan visszaemlékezésekben, hogy az meglepő. Pontosabban az időt érintő dolgokban.

Lehet, hogy ebben a kritikában kicsit elkalandoztam erre, meg arra, de a lényeg, hogy ez a könyv végre nagyon jó. Kicsit különálló darab, de nem is baj, hogy nem simul bele a sorba. Így talán ez után csak nagyobb lesz a döbbenet a 10. kötetet olvasva.

Laurell K. Hamilton – Sápadt Hold

Anita Blake, vámpírvadász 08

„Még szép.”

Lehet, hogy ez a bejegyzésem kicsit hosszabb lesz a megszokottnál, de annyi hozzáfűznivalóm van. Úgy tűnik, hogy a legrosszabb könyv a sorozatból ezt hozza ki belőlem. Arról általában konkrét elképzelésem van, hogy valamit miért nem szeretek, amíg a „hű de jó” kategóriánál gondolkoznom kell, hogy pontosan meg tudjam fogni. Hiba, hogy már most summáztam a kritikát, de remélem, ezzel nem riasztok el senkit a következő élveboncolástól.

Annyira fel vagyok húzva, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Vegyük Ashert. Az előző könyvvel kapcsolatban már áradoztam a karakterről, van benne ötlet és még több lehetőség. És akkor minden egy csapásra, huss, elillant, mert: „Asher, a régi jó barát nemrég visszatért St. Louisba, és Jean-Claude jobb kezévé avanzsált.” (19o) OK, a hely éppen nem alkalmas a kapcsolat bővebb kifejtésére. Nem is ebbe akarnék belekötni, de kimaradt egy kötet? Asher éppen most érkezett a Tanáccsal félig megveszve és akkor pikk-pakk már annyira megbízható, hogy Anita kísérete és Jean-Claude bizalmasa?!? A több évszázados ellentét, harag már nincs sehol? A gyors enyhülésre csak egy kis vigaszom van, hogy kap még fontosabb szerepet Asher. Bár, az még jóval arrébb van. Addig is Anitával 3x játszatja el Hamilton a 

- Kinyalhatod. 

- Ne ajánlj fel olyasmit, amit nem gondolsz komolyan. 

Szokásos párbeszédet, ami Jean-Clauddal is volt párszor. Hú de ötletes.

Richard egy vicces szokást vesz fel a picsogás mellé, minden kisméretű nőre ráindul. Ezen a vonalon kezdődik a sztori is, mert a tanár bácsit bekaszlizták nemi erőszak vádjával. Anita azonnal Tennesseebe vágtat egyszemélyes felmetőseregként. (a többiek nem számítanak, mert semmi közük az ügyhöz, de ilyen-olyan okból kifolyólag kellenek a groupiek) Jajj, és hogy, hogy nem, a vámpír szabályok ide vágó paragrafusa miatt Jean-Claude nem tarthat velük. Az a jópofa, hogy ez pont az a szabály, ami miatt egyszer muszáj volt odamennie. Közben az indulás előtt még találkoznak és a vámpír búcsúzkodás közben a félelmeit sorolja, amivel simán felvázolja a következő könyv alapját. Visszatérve Richardra, kivételesen egész jó irányba fejlődik. Sajnos ezt a pozitív változást csak a Sápadt Holdra tartogatta Hamilton, aztán engedte visszafejlődni nyafka kisfiúvá. 

Még a Telihold Kávézóban kiderült, hogy a halottaikat megeszik a farkasok, csakhogy ezzel egy nagy logikai bakit is elkövet Hamilton. Pontosabban később kicsit belegabalyodik a dologba. Miután Anita kivégzi az ulfric emberét, Marcus gyenge kísérletet tesz arra, hogy lebeszélje a csapatot Alfréd holttestének felzabálásáról. Csakhogy később kiderül (ne legyenek már szegény farkasok annyira állatiak), hogy a falka számára fontos táplálkozni a halottakból, mert így az erő eloszlik közöttük és a szellemnek is megnyugvást hoz a rituális kannibalizmus. Ennek tükrében igazán butának számít az a rész, ami Alfréd halálánál van. Azonban, mennyire megnyugtató Anitának, hogy a fő problémája a volt fiújával simán a vérfarkassággal együtt jár.

Egy kis pozitívum: Anita jól elagyabugyál egy adag bárgyú, bunkót. A nagydarab pasik kapcsán már többször elhangzott, hogy ha nincs képzettségük a harcművészetben jártas kiscsaj annyira nem elveszett. Végre egy kis közelharcos rész, kiszámítható tulajdonságokkal. Bár, aztán volt rész, ahol kicsit nagyobb aktivitásra számítottam volna, de hát ne legyen az ember telhetetlen a legkevésbé kedvenc könyvével kapcsolatban. 

Másik nagy szívfájdalmam, ami igazából AZ ok. Nem tetszett a történet. Mondhatnám, hogy úgy cakkumpakli, de azért kicsit részletezem, ha már ez a legnyomósabb az érveim közül. Richard a maradék józan eszét is elvesztette az elmúlt két hónapban, mert ő nem bűnös és akkor minden rendben is van. Olyan irritáló. Az meg, hogy Anita önként sétál a csapdába már unalmas. Röhejes, hogy bármerre jár, ott felkérik szakértőnek, de közben meggyanúsítják. Ebből a csokorból a kedvencem mégis az volt, amikor Dolph tesztelte, mert talán a rituális mágiával kitépett vámpír szív Anita sara. A következő indokom kedves és sejtelmes: az egész nem áll össze. Mindemellett Anita furán viselkedik, ami zavaró. Hirtelen annyira nem zavarja a testi kontaktus, többször is védelmező ölelésre vágyik, a kekeckedő csajoknak meg nem kaparja ki a szemét.

Laurell K. Hamilton – Gyilkos Tánc

Anita Blake, vámpírvadász 06

„Naná.”

A címet eddig mindig a történetben található hely pl. kávézó, szórakozó hely adta. Ezzel a szokással szakít (kicsit kifacsarva) és ha csak ez az egy bűne lenne a hatodik kötet. Első körben ezzel kötekednék egy kicsit. Az első gondolatom az volt, hogy a fordítás sikerült kissé félre és a Danse Macabre-ból lett a Gyilkos Tánc. De nem! The Killing Dance volt az eredeti cím, tehát a Danse Macabre-ból lett Killing Dance. Ami hát, hmm. Tehát végül is a cím egy diszkó neve is meg nem is és van egy kis köze a farkasokhoz is.

Ted/Ed megbízást kap. Nem kevés pénzért Anitát kéne megölnie, de úgy dönt, ő inkább megvédi, mert úgy többet gyilkolhat. Nos, itt veszette el fejvadászunk teljesen a veszélyes Anitára imaget. Ahhoz, hogy kihegyezett legyen a helyzet 24 órás határidőt is szabtak a vérdíj feltételeként. Persze a forgatókönyv a régi: sűrítsünk egy estébe egy hétre elég történést. Így egy találkozó a város urával és egy baráti összejövetel után, Anita értesül a veszélyről, majd gyorsan le is puffant valakit, vallomást tesz, elköltözik és elrohan megmenteni egy vérfarkast. (és ez még csak a 60. oldal)

Richard rinyálása kezd elviselhetetlen méreteket ölteni. Konkrétan úgy viselkedik, mint egy hülyegyerek. Így a párbeszédek kicsit sántítanak. Könyékig Anita lelkében vájkálunk, hogy igazán érezhetné magát rosszul amiatt, mert még egyszer sem hagyta, hogy kicsinálják, hanem inkább lepuffantotta a veszélyes elemeket. Szerintem komolyan irritálóra sikeredett az érzelmes vérfarkas karaktere. Na és amikor könnyekben tör ki, mert vele a szörny mivolta miatt nem akar lefeküdni Anita?!? Nem, nem bukok a macsó idiótaságra, de amikor ennyire logikátlan a sztori az baj. Na de ez mind semmi, mert egyszer csak kiderül, hogy Anita még nem aludt férfival egy ágyban. Jujj! Ez komolyan, ez mennyire erőltetett már? Lehet, hogy ezzel a könyvvel kapcsolatban többször rám lehet fogni, hogy szőrszálhasogató vagyok, de van, amit akkor sem lehet letagadni.

A probléma az, hogy az előző könyvek jók voltak. Magasra tették a lécet és nem meglepő, hogy nem mindig lehet megugrani ugyanazt a szintet. Egy kicsit vergődős ez az egész, ami igazából ahhoz kellett, hogy úgy folytatódhasson a történet majd, ahogy. 

Másik nagy probléma, túl sok a visszautalás. Összesen oldalakon keresztül magyarázza az előzményeket, aminek nincs sok értelme. Aki nem olvasta az előző könyveket az nem fog itt becsatlakozni, amúgy sem mondanak túl sokat a félszavak. Azoknak viszont, akik képben vannak meg túl konkrétak, direktek az utalások. Sok bajom van, mi?

Na és ha nem lenne elég a drámából: Anita és Jean-Claude kapcsolata hirtelen kipattan. A Hóhérnak már nem csak önmagával, hanem mások véleményével is szembe kell néznie. A durcás kismalac styleban sajnos az sem megengedett, hogy egy hirtelen kitörés keretében valakire rázúdítsa, hogy megzsarolták, ennyi az egész. Mert persze nem ennyi. A könyv vége pedig nem várt fordulatot tartogat.. (többet) végre eldől, hogy Anita ki mellett köt ki.

Laurell K. Hamilton – Véres Csontok

Anita Blake, vámpírvadász 05

„Isten irgalmazzon a lelkemnek.”

Kicsit talán csalóka ez a kritika, mert bővebben foglalkozok majd az előző könyv eseményeivel is, hiszen jócskán történt olyan, amit nem lehet szó nélkül hagyni, de előzőleg nem tehettem semmit. Így következzen egy kis off téma:

OMG esemény No1: Gyere hozzám, mert le akarlak fektetni

És most itt van lehetőségem háborogni azon, hogy Anita erkölcsi magaslatokból körültekint (még). Merthogy a Telihold Kávézóban elhangzik A magyarázat, ami aztán nem magyaráz meg semmit, hogy hát Anita az esküvő előtt nem szexel. És akkor ültem és így, mint valami Looney Toons rajzfilmben a kérdőjelek táncot járnak a szemem előtt. Merthogy hozzá lehet szokni a rendszeres kielégüléshez és utána milyen rossz. Na, itt meg már az arcomat kapartam. Azért ennél többet vártam volna. De tényleg!! Ja és akkor Richard reakciója: 2 hónapja járunk, gyere hozzám. Szerencsére van kikötés, mielőtt ellovagolnának a naplementében, látnia kell farkas alakban. A Véres Csontokban kicsit finomít a dolgon Hamilton és Anita közli, hogy hát az elvein kívül leginkább per pill azért nem feküdne le Richarddal, mert akkor a megállapodás szerin Jean-Claude is el akarná mélyíteni a kapcsolatukat.

OMG esemény No2: Jé, ez egy farkas!

„Feleségül kért, és én igent mondtam. De akkor még nem értettem pontosan. Nem volt ember. Egyértelműen nem volt az.” Nos, ez most komoly? Anita, aki nem fekszik le a szívdöglesztő Jean-Clauddal, mert egy szörnyeteg, majd mert hulla, pont úgy viselkedik, mint egy butus halandó. Tényleg meglepődik, hogy hát igazából Richard ugyanannyira nem ember, mint Jean-Claude?!? A farkasok előtte kezdtek lakmározni a saját halottjukból!

A történetvezetés ismét frappáns és jól megtalálja a kis kibúvókat. Hiszen mi sem egyszerűbb, mint elküldeni Anitát, hogy a fiúk ne legyenek a közelébe. Úgy kicsit bonyolult lenne a helyzet, mert akkor szinte lekerülhetetlen, hogy ne találkozzanak, vagy ne arról szóljon az egész, hogy most az egyikkel randizik, most meg a másikkal. Tehát adott egy meló külső helyszínen, ami azért sem rossz, mert kicsit elszakadhatunk az általános szereplő gárdától is. Így több legyet üthet egy csapásra Hamilton, mert végre egy kiélezett helyzetben kiderülhet, hogy Anita mit is érez Jean-Claude iránt. Ez a magyarázat nagyon hiányzott, hiszen nem is olyan régen ki akarta nyírni, ami végül csak azért nem jött be, mert az embereknek is baja esett volna. Azóta meg mást sem csinál a vámpír csak nyomul és lehet, valakinek kezd ellenszenvessé válni. A lényeg, az aktuális ügy felgöngyölítéséhez segítségért Anitának a Város Urához kell járulnia, amit a vámpír szabályok szerint nem tehet meg csak egymaga. Így jó ürügyet szolgáltat Jean-Claude számára, hogy utána utazzon.

Az olvasó számára az újabb természetfeletti óra tananyaga tündérekről szól. Személy szerint kicsit hiányosnak, kidolgozatlannak éreztem a plusz ismeretet. Bár végül is lényegtelen, mert már megint annyi minden történik, hogy az ember alig győz lépést tartani az eseménnyel. Bár az a jó, hogy igazán nem is kell rajta sokat meditálni, megoldódik minden, ahogy meg szokott és nem maradnak el az undorító részek sem. Az egyik új vámpírtulajdonsággal új magaslatokat ér el Hamilton az elborzasztás terén, amit később is lelkesen alkalmaz majd.

Ebből a részből sem maradhat el, hogy Anita új képességet fedezzen fel magában. Csak egy a baj, hogy a sok egyéb mellett, csak nagyon lassan kerülnek ezek a plusz tudások felhasználásra. Anita kissé passzívnak tűnik. Nem nagyon akar ezekkel semmit sem kezdeni, amikor stresszhelyzetben kibukik egy-egy dolog, meglepődik, örül, hogy megúszta, de inkább nem foglalkozik vele. Egész a 8. könyvig nem is kér segítséget. Talán ez nem csak nekem tűnt fel, a későbbiekben az a magyarázat, hogy nincs olyan hatalmú vagy pozíciójú (ennek majd később lesz értelme) embert, mint ő, így nem tud segítséget kérni.

Laurell K. Hamilton – Telihold Kávézó

Anita Blake, vámpírvadász 04

„Nekem viszont tökéletesen megfelel.”

Miután a Kárhozottak Cirkuszában megismertük A legöregebb vámpírt, végignéztünk egy óriáskígyóval való küzdelmet, végül egy porond közepén tépték szét egymást a szereplők, azt hihetnénk, a színvonalat nem lehet megtartani. Hamilton tartogat még meglepetéseket. Most már köntörfalazás nélkül kapcsolódik a munkahelyi megbízása a magánéletéhez. Egy eltűnt nőt kéne megtalálnia, aki történetesen vérfarkas. Ennél a pontnál ki is térhetünk Richardra, akinél nem időzhettem kedvem szerint az előző könyvnél.

Anita kissé hmmm butának tűnik vele kapcsolatban. Vajon hogy lehet, hogy még csak fel sem merült benne, hogy az a férfi, aki a vámpírok között sasszézik és a vérfarkasok jó barátja nem lehet ember? Aztán Jean-Claude kavarása ide vagy oda, hogy Richard ne fedje fel a titkát, azért Anitára jellemzőbb lett volna egy jó alapos begurulás. Na de a Telihold Kávézóban éppen szerelemtől ellágyulva találjuk, amivel Mr. Tökéletes Richardot tünteti ki. Hála a magasságosnak egyből megjelenik Jean-Claude, hogy kavarjon. Így szerencsére a begurulás sem marad el. 

Végre megismerjük, miről is szól ez a vérfarkas dolog. De sajnos nincs könyv A vérfarkasság, avagy a falka szabályai címmel, ezért csak szépen, lassan derülnek ki a dolgok. Mármint attól függ, mi számít lassúnak, mert Hóhérunk ismét a saját bőre árán vesz leckéket. Persze csak Anita olyan bolond, hogy önként sétál természetfeletti lényekkel tömött szobákba. Ahogy a halottkeltésről, úgy a farkasságról sem tudunk meg mindent egy dózisban, a következő részek mind új és újabb információval szolgálnak.

Edward lassan elmaradhatatlan kelléke a könyveknek, ami örömteli. Jó színfolt az amúgy sem unalmas társaságban. Érdekes gondolat, hogy egy pszichopatával jó viszonyt ápolhat Anita. Erős sejtésem, hogy az általa hangoztatott szexuálisan semleges hozzá állás csak az ő oldaláról igaz. Végül is a recept a szokásos, hiába jó ismerős (a baráttal nem próbálkoznék), attól még veszélyes és bármelyik percben halálosan komoly lehet a helyzet. Bár a megszokottól eltérően ebben a részben még azt is megkockáztatnám, hogy Edward laza (magához képest).

Talán most fordul elő első alkalommal, hogy kicsit túl sok a történés. Egy este alatt egy hétre elegendő balhéban van része Anitának és hat helyen is megfordul, ami kicsit túlzás. Volt egy pillanat, amikor csak néztem, hogy még tényleg történik valami? ez egy elátkozott éjjel és amíg meg nem oldják a talányt a végtelenségig tart?

Az új kedvenc karakterem, Kaspar Gunderson. Ugyanis Kaspar hattyú!! Ez az ötlet nekem nagyon tetszett. A sok vérengző fenevad között, amikor az embernek eszébe sem jutna, hogy vannak szerencsétlenebbek, akik nem sokat nyernek az alakváltással. Na és akkor megjelenik a madárfiú, akinek még a szemöldöke is tollból van! Nem csak ez, hanem összességében nagyon jól kitalált szereplő.

Laurell K. Hamilton – A Kárhozottak Cirkusza

Anita Blake, vámpírvadász 03

„Én csak egy olyannal szeretnék találkozni végre, amelyik nem vámpír, nem vérfarkas… hanem ember”

Egy őrült vámpírmester és csapata garázdálkodik a városban, így Anita kénytelen ismét találkozni a Város Urával. Jean-Claude megadja a módját és a Kárhozottak Cirkuszában ad randevút. Nem kell aggódni, az események a szokásos mederben folynak, Anita bárhova teszi be a lábát, tuti megtámadja valaki/valami. Az első csetepaté kissé értelmetlenre sikeredik, bár nagy valószínűséggel csak a hosszú élettel kapcsolatos őrületet példázza (ismét).

Nem kellett sokáig várni, itt a harmadik könyvben bekövetkezik az elkerülhetetlen, megismerjük Richard Zeemant. Azt hiszem, a saját szabályaimat szegném meg, ha bármit is szólnék a dologgal kapcsolatban, a következő kritikában már megtehetem. Tehát most csak annyit, hogy újabb bizonyságot nyer, Anitának is van szíve. Bár később kicsit korrigálni kell majd ezt a kijelentést, mert van egy pont, ahonnan pont úgy gondolkozik, mint egy férfi. 

A rendőrségi eset, torlódó zombi keltések mellé, még Edward is megjelenik. A hidegvérű bérgyilkos legújabb megbízója a Város Urát akarja holtan látni. Jean-Claude nem fedte fel magát, mert uralma még ingatag lábakon áll és régi szokások is ezt diktálják, így csak Anita adhat kilétéről felvilágosítást. Hab a tortán, még egy gyakornok is a pesztrálására szorul. Szegény Larrynek kicsit sűrűre sikeredik az első munkanapja, de állja a sarat.

Hamiltonnak a következő nagy piros pont a párbeszédekért jár. Tényleg jók. Remekül visszaadja a karakterek lelki állapotát, az adott szituációt, és árnyalatnyi hangulatváltozásokat is tud érzékeltetni. Persze ehhez azok a szövegrészek is hozzátartoznak, ahol leírja a fontosabb reakciókat, pontosan ismerteti a mimikáját az adott szereplőnek. Ettől válik igazán érzékelhetővé a hangulat és filmessé a szöveg. Van olyan könyv, ahol erőlködni kell olvasás közben, hogy az ember felidézze melyik szereplő milyen is, vagy hol is játszódik a történet. Ezeknél a regényeknél ilyen kérdés fel sem merül. A környezet is olyan pontosan le van írva, hogy soha nem jövünk zavarba, hogy is nézhet ki a helyszín. Szerencsére ez nem jelenti azt, hogy oldalakon keresztül részletezi, milyen apró virágok díszítik a tapétát. A jól megválogatott szavak a megfelelő hatást érik el, ennyiben áll a tökéletesség.

Az állandó húzd meg, ereszd meg játék konkretizálódik. Pontos és kimerítő választ kapunk arra, hogy akkor végül is miért nem akar Anita Jean-Claudetól semmit. Mik azok az ellentétes gondolatok, érzelmek, amik a tetteit irányítják. Az egész tök logikus, és mégsem, már ahogy ez az érzelmekkel lenni szokott. Szeretnivaló, hogy annyira következetes, közben mégsem. Persze fontos megjegyezni, hogy itt még…

Már többször említettem, hogy nagyon nem bírom, amikor indokolatlanul nyitva hagynak egy kérdést egy könyv végén. Falra tudok mászni a homályba vesző magyarázatoktól. Nos, itt nem kell ettől tartani. Hamilton szereti katonásan lezárni az ügyek végét. Sőt, kicsit előre is fut. A könyvek sztorijai között Anita életéből kb. 2 hónap telik el, amit nagyvonalakban meg is ismerünk az utolsó kb. két oldalas fejezetből. 

Szerintem nem esek túlzásba, ha azt mondom, hogy ez az egyik legjobb része a sorozatnak.

Laurell K. Hamilton – A Nevető Holttest

Anita Blake, vámpírvadász 02

„Mesterségem a halál.”

A bevezetés után általános dolgokkal nem fogok foglalkozni, így egyenesen a lecsóba. Az első könyv történései óta csak pár hét telt el és Anita ismét nyakig merül a vértől tocsogó eseményekben. A feszes és lebilincselő történetvezetés a hatodik részig az összes könyvet jellemzi. Itt pedig grátiszként az egyik legundorítóbb gyilkossági helyszínnel is megismerkedhetünk. A plasztikus leírásnak köszönhetően az olvasónak is kijut egy kis gyomorliftezés. Dicshimnusz tovább folytatódik: Hamilton nem untat, egyik tetthely, elkövetési mód sem egyezik és minden könyvvel a mágikus világ egyre nagyobb szeletét ismerhetjük meg. Jelen esetben egy kis vuduval egészül ki a természetfeletti tudásunk.

Hamilton a szokásos, jól bevált receptet követi, a munka és a rendőri nyomozás szálai egymás mellett futnak, hogy végül összeérjenek. Anita halandó szolgai státusza tovább kuszálja a helyzetet és a véletlenek összjátékának köszönhetően Jean-Claude segítségét kell kérnie. Az állandó évődés és nyomulás külön szórakoztató, ami ad egy enyhe Buffys bájat a dolognak. Jó jó lehet, hogy csak én asszociálok Spikera, de akkor maradhatunk a szokásos: oda vagyok a rossz fiúért, mert olyan szexis és félelmetes dolognál. Anita és Jean-Claude viszonya ugyanis egy az egyben modellezi a nők vámpírizmushoz fűződő viszonyát. Ahogy a Város Urának külseje is A vámpír tökéletes példája, Drakula reinkarnációja. Még a stílusában is, hiszen mi áll a legközelebb a romantikus vámpír elképzeléshez, ha nem a fodrok, bodrok gyönyörű ingek?

Az egyik meglepő elem, hogy Anitának állandóan szól a csipogója és ha úton van, akkor telefonfülkét keres. Gondoltam, hogy nem most íródott, de úgy rémlett kb. 10 éve vettem a könyvet. Ebben (egy kis túlzással) nem is tévedtem, ugyanis nálunk tényleg 2003-ban kezdték el kiadni a sorozatot, de az első Anita Blake sztori 1993-ban jelent meg. Pozitívum, hogy a szövegen ez máshol nem érződik. Igaz, van pár kocsi márka, de én nem ismerem ezeket, így nekem nem mond semmit. Nem hogy időponthoz köthetném őket és bezavarna. Az első 10 könyv pedig a 90-es években íródott.

Nagy álmom, hogy egyszer majd megveszem a képregény változatot is (a Sötét Torony kapcsán dettó él ez az elképzelés, csak azt már kihozták idehaza is, csakhogy egy kisebb vagyon). Mennyire menő már Anita Blake, hogy Marvel karakter lett? Amúgy nekem túl darkos a megvalósítás vaagy nem is ez a jó szó. Talán maradhatnánk az egyszerűen furánál. Azt hiszem, ez meg csak amiatt van, hogy az én fejemben lévő karakterek nem fedik a képen látottakat. Csak a szokásos könyv film probléma.

Laurell K. Hamilton – Bűnös Vágyak

Anita Blake, vámpírvadász 01

„Térdre estem … sírja mellett, és zokogni kezdtem.”

A vámpír történeteket kétség kívül a Twilight Saga hozta megint divatba a nagyközönségnél. Azonban ez a folyamat már sokkal hamarabb elkezdődött. Most visszafogom magam, és nem kezdek el értekezni a modern kor elidegenítő hatásáról, ahol kapaszkodóként előtérbe kerül a misztikum. Nem szeretném, hogy bárki elaludjon. A lényeg? Anita Blake alap.

A sorozat 20. része most nyáron jelent meg, Hamilton egyelőre nem tervezi a befejezni a vámpírvadász lány történetét. Az írónő igazi celeb, követheted Twitteren, vagy rajonghatsz érte Facebookon. Akit érdekel, az így igen sok mindent megtudhat az életéről, képek, infók, gondolatok, meglepően közvetlen az egész web2. A magyar wiki oldal pedig ismét siralmas. Hellyel-közzel átvették az angol oldalt. Amit nem értek, hogy miért nem lehetett akkor már egy az egyben? Merthogy a regények résznél csak a két sorozat kötetiről tesz említést, ami igazán nagy hanyagság. Akkor minek ír valakiről, ha igazából marhára nem érdekli? Most már nem is első alkalommal kerül elő a wikipédia, így elmondom, hogy miért is nagy szívfájdalmam. A problémám ugyanis az, hogy akár tetszik valakinek, akár nem, a wiki első számú információforrás. Első a találatok között, tényleg sokan használják. Csakhogy kicsiny hazánkban a szerkesztők nem mérték fel, hogy ennek milyen fontossága van, mekkora felelősséggel jár ez a feladat. Ez pedig dühítő. Amúgy meg az én nézetem szerint tiszteletlenség valakiről úgy szócikket készíteni, hogy az hibás és vagy nem teljes. (természetesen nem őrült maximalizmusról beszélek)

Az első könyv bevezet minket Anita Blake világába, ami lépten-nyomon meglepetéseket tartogat. Ami a legjobb, hogy nem csak az olvasó, hanem a természetfeletti bioszra szakosodott főszereplő is gyakran csak a sötétben tapogatódzik. Anita foglalkozása kissé extrém: halottkeltő. Ez azt jelenti, hogy legtöbb esetben a hiányos végrendelkezés miatt embereket támaszt fel kb. egy órára. Ez a szakma pár éve lett legális és mivel külön tehetség kell hozzá, így jó kis pénzt lehet a szolgáltatásért kérni. A csapat főnöke Bert, ki is használja ezt a helyzetet, ami több könyvben is komoly problémát okoz. A vámpirizmust is csak két éve legalizálták, ami Anitának nem kis kellemetlenséget jelent. Többek között azért, mert most bírói végzés kell ahhoz, hogy megöljön egy vérszívót, amíg ezelőtt elég volt önhatalmúan dönteni. Így körülményesebb lett a vámpírhóhéri státusza. Mindezek mellett, csak hogy ne unatkozzon a rendőrégnek, mint független szakértő segít be a természetfeletti eseteknél. Az a tény, hogy ennyi „munkahelye” van Anitának garantálja, hogy főszereplésével egy könyv sem unalmas. Általában több eset fut egymás mellett, aminek megoldása mind a fiatal lányra vár.

A Bűnös Vágyakban megismerkedünk az alapszabályokkal, hogy Anita miért is utálja annyira a vámpírokat és a Város őrült Úrnője egyből alá is támasztja az érvelését szadista tetteivel. A gyűlöletet egy nagy adag félelem is táplálja, ami ezekben a körökben az életben maradáshoz elengedhetetlen. Ahogy Anita fegyverekhez való ragaszkodása, küzdősportokban való jártassága és hite (amúgy csak felesleges kiegészítő lenne a keresztből). Csakhogy ez nyilván nem lenne elég és ezt szeretem még annyira Hamiltonban. Ugyanis sok író elköveti azt a bakit, hogy a főszereplő, pusztán amiatt a kiváltságos állapot miatt, hogy ő a főszereplő sebezhetetlenné, tévedhetetlenné és mindenhatóvá válik. De nem. Itt a halandók tényleg halandók, gyengék és manipulálhatóak és ezért nem elég, hogy Blake pusztán természetéből fakadóan ellenállóbb még kap egy kis pluszt, itt a legelején. A helyzethez, amibe keveredik nem kis pluszra van szüksége. 

Az állandó történés mellett Anita Blake karaktere viszi a könyvet. A kivételes szépséghez férfias, önfejű egyéniség társul. A káromkodás és a nyers stílus tökéletesen passzol hozzá. A férfiak és szörnyek által urat világban szép szavakkal nem sokra menne. Persze a nőiességét még így sem tudja elveszteni, Jean-Claude ostromolja, pedig mint vámpírmester labdába sem rúghat. Persze azt is megtudhatjuk, hogy Anita szíve sincs kőből. A külső jegyek alapján Hamilton önmaga fiatalkori, felturbózott változatát hozta létre, kettejük között szembeötlő a hasonlóság. Több tulajdonságuk összevág, de vannak dolgok, amiről nem lehet anélkül írni, hogy az ember ne lenne járatos benne pl. fegyverhasználat. Arra azonban nincs ilyen magyarázat, hogy édesanyja elvesztését miért írta bele a történetekbe. Ugyanis Anita Blake és Merry Gentry is gyermekkorában elvesztette az édesanyját és a nagymama jelentős szerepet vállalt a neveltetésében, ahogy Hamiltonnak is.

A könyv képregény változatáról.