Anita Blake, vámpírvadász 03
„Én csak egy olyannal szeretnék találkozni végre, amelyik nem vámpír, nem vérfarkas… hanem ember”
Egy őrült vámpírmester és csapata garázdálkodik a városban, így Anita kénytelen ismét találkozni a Város Urával. Jean-Claude megadja a módját és a Kárhozottak Cirkuszában ad randevút. Nem kell aggódni, az események a szokásos mederben folynak, Anita bárhova teszi be a lábát, tuti megtámadja valaki/valami. Az első csetepaté kissé értelmetlenre sikeredik, bár nagy valószínűséggel csak a hosszú élettel kapcsolatos őrületet példázza (ismét).
Nem kellett sokáig várni, itt a harmadik könyvben bekövetkezik az elkerülhetetlen, megismerjük Richard Zeemant. Azt hiszem, a saját szabályaimat szegném meg, ha bármit is szólnék a dologgal kapcsolatban, a következő kritikában már megtehetem. Tehát most csak annyit, hogy újabb bizonyságot nyer, Anitának is van szíve. Bár később kicsit korrigálni kell majd ezt a kijelentést, mert van egy pont, ahonnan pont úgy gondolkozik, mint egy férfi.
A rendőrségi eset, torlódó zombi keltések mellé, még Edward is megjelenik. A hidegvérű bérgyilkos legújabb megbízója a Város Urát akarja holtan látni. Jean-Claude nem fedte fel magát, mert uralma még ingatag lábakon áll és régi szokások is ezt diktálják, így csak Anita adhat kilétéről felvilágosítást. Hab a tortán, még egy gyakornok is a pesztrálására szorul. Szegény Larrynek kicsit sűrűre sikeredik az első munkanapja, de állja a sarat.
Hamiltonnak a következő nagy piros pont a párbeszédekért jár. Tényleg jók. Remekül visszaadja a karakterek lelki állapotát, az adott szituációt, és árnyalatnyi hangulatváltozásokat is tud érzékeltetni. Persze ehhez azok a szövegrészek is hozzátartoznak, ahol leírja a fontosabb reakciókat, pontosan ismerteti a mimikáját az adott szereplőnek. Ettől válik igazán érzékelhetővé a hangulat és filmessé a szöveg. Van olyan könyv, ahol erőlködni kell olvasás közben, hogy az ember felidézze melyik szereplő milyen is, vagy hol is játszódik a történet. Ezeknél a regényeknél ilyen kérdés fel sem merül. A környezet is olyan pontosan le van írva, hogy soha nem jövünk zavarba, hogy is nézhet ki a helyszín. Szerencsére ez nem jelenti azt, hogy oldalakon keresztül részletezi, milyen apró virágok díszítik a tapétát. A jól megválogatott szavak a megfelelő hatást érik el, ennyiben áll a tökéletesség.
Az állandó húzd meg, ereszd meg játék konkretizálódik. Pontos és kimerítő választ kapunk arra, hogy akkor végül is miért nem akar Anita Jean-Claudetól semmit. Mik azok az ellentétes gondolatok, érzelmek, amik a tetteit irányítják. Az egész tök logikus, és mégsem, már ahogy ez az érzelmekkel lenni szokott. Szeretnivaló, hogy annyira következetes, közben mégsem. Persze fontos megjegyezni, hogy itt még…
Már többször említettem, hogy nagyon nem bírom, amikor indokolatlanul nyitva hagynak egy kérdést egy könyv végén. Falra tudok mászni a homályba vesző magyarázatoktól. Nos, itt nem kell ettől tartani. Hamilton szereti katonásan lezárni az ügyek végét. Sőt, kicsit előre is fut. A könyvek sztorijai között Anita életéből kb. 2 hónap telik el, amit nagyvonalakban meg is ismerünk az utolsó kb. két oldalas fejezetből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése