Lara Adrian – A vámpír vére

Éjfél szülöttei sorozat 03

„Ez az egyetlen otthon, amire valaha szükségem lesz.”

Igaz, jó volt a sorozat első része, de a második mélyrepülése után kissé tartottam a harmadiktól. A félelmem alaptalannak bizonyult, Adrian visszatalált a kezdeti lendülethez. Sőt, azt kell mondanom, hogy talán túl is szárnyalta azt. A vámpír vére kellően izgalmas, fordulatos és romantikus. Nem kevés csihipuhival.

A történet központjában már két megismert szereplő áll, az új harcos, Chase sógornője Elise, és Tegan az érzelem nélküli első generációs vámpír. Mindkettejük múltjáról van egy kis fogalmunk, ami külön előny, így nem hat annyira direktnek a régi konfliktusok boncolgatása. 

Végre egy női karakter, aki nem csak sodródik az árral. Az előző kiválasztottak talpraesettek voltak, de mindig csak megpróbálták kivágni magukat abból a helyzetből, amibe belekeveredtek. Majd amikor egyedül hoztak döntést, akkor tuti elkapták őket és utána várhatták a megmentőt. Ezzel a hagyománnyal szakít Elise, aki meghasonul önmagával, szembe fordul a belé nevelt elvekkel és egyedül veszi fel a harcot. Adrian jól érezte, hogy kicsit sok lenne harmadik körben is valaki, akinek el kell magyarázni, hogy mi is ez az egész, aki ezután megrémülne, de végül megbékélne az új világgal. Ez a nő kiskorától fogva a vámpírtársadalom tagja volt, csak a másik oldalon. Persze hogy kellett a kiskapu, az ellentét. A menedékek tagjai ugyanis önmagukat felsőbbrendűnek tekintik a barbár harcosoknál. Elitista elképzeléseiket elferdített történetekkel, átírt történelemmel támasztják alá. Talán ez az első pont, ahol Adrian kicsit mélyebb mondanivalót tálal, mint amit egy románctól elvárnánk. 

A vérszopóknak fenntartott intézettel nálam külön aratott. A megvadult vámpírokkal ugyanis humánusan járnak el. Beadják őket szépen rehabilitációra. Az 1940-es pszichiátriák képe köszön vissza, megalázott, önmagukról mit sem tudó betegek, elektrosokk kezelés és egyéb rémségek. Még a csatatéren edződött Tegan is megbotránkozik az intézetben tett kirándulás alkalmával. Nagyon jó a kontraszt.

Végre valóra válik, amit hiányoltam és a szereplők interakcióba lépnek egymással. Több szálon is! A munka miatt ugyanis el kell utazniuk és a vendéglátójukkal is jók a közös jelenetek. Most a főhadiszálláson élők között is létre jön az összhang. Szerepet kapnak a kiválasztottak és nem csak említés szinten, hogy igen, szokták használni a különleges képességüket. Jó látni, hogy nem csak ácsorog külön a két főszereplő azt, szevasz. Mindamellett nyilván a könyvnek is jót tesz, összeáll egy egésszé.

Tényleg nagyon jó a könyv, nem akarnék belekötni semmibe. (Így átsiklunk olyan értelmetlen apróságokon, hogy Elise minek szedi össze a megölt vérrabszolgák mobiljait, vagy hogy most pontosan hogy is működik ez a vérkötelék, mert kicsit máshogy mesélték korábban…) A fordítás és nyomtatás viszont most hagy kívánni valót maga után. Elmaradt jelek és pár véletlen beütött space teszi izgalmasabbá az olvasást. Az a ruha, ami az oldal tetején még kék, az oldal közepére lilára változik. A színek amúgy is okoztak már problémát, a vöröses szőke néha a barnával is szinonima. Amúgy most figyeltek arra, amin az első könyvben átsiklottak, hogy a név rövidítésénél magyarul nem csak „T”, hanem jobb, ha „Té”. Csak azt nem értem, hogy ez az első körben miért nem volt logikus.

Lara Adrian – A vámpír ölelése

Éjfél szülöttei sorozat 02

„- Mindhalálig - ígérte Dante, majd maga mellé húzta a lányt, és hosszú, szenvedélyes csókkal pecsételte meg egyezségüket.”

A sorozat második kötete önmagában is olvasható, csak laza szálak fűzik egymáshoz a részeket. Egy biztos, nem szabad azonnal kézbe venni A vámpír csókja után, mert megfekszi az ember gyomrát. A szófordulatok, kifejezések tökéletes visszhangjai az első könyvben felvonultatott készletnek. Hát igen, ez is egy olyan folytatás.

Tess és Dante kapcsolata nehezen alakul. A döcögős léptek természetesen kellenek, de most nem sikerültek annyira valóságosra a felmerülő problémák, mint Gabrielle és Lucan esetében. Nálam külön ellenszenvet vívott ki a lány az előző fiújával, Bennel kialakított kapcsolata miatt. Igaz, jártak két évig, bár már akkor sem volt biztos az egészben, most pedig a barátja akar lenni. Na, ez a buta fiú meg nem érti és nyomul. Pluszban volt valami alvilági kapcsolata is, de megígérte, hogy felhagy a kétes dolgokkal. Jajj. A probléma pedig az, hogy ezen keresztül tudunk meg a legtöbbet a lányról. 

A Harcosok vérszopók elleni harca tovább folytatódik, ismét komoly fenyegetéssel kell szembenézniük a Rend tagjainak. A titokzatos Mester rájött, hogy hogyan tudná mesterségesen növelni a veszett vámpírok számát, akik így még nagyobb veszélyt jelentenek. A fejétől bűzlik a hal, és ez még nem az, ahol eljutnánk a lefejezésig. Csak a gyalogság esik ismét áldozatul a háborúban. Új karakterrel (Chase a menedékben élő viszonzatlan szerelemtől sújtott vámpír) próbálja Adrian feldobni a sztorit, ami hellyel-közzel sikerül is neki. Lehet, hogy ennél könyvnél velem van a baj, de Chase titkos gerjedelme nem az én ízlésemnek való. Az, ha a testvére feleségét titokban mindig is szerette volna oké. Azonban ő magához nyúl, amikor eszébe jut, hogy a fia eltűnése miatt aggódó, a férjét 5 év után is gyászoló nő lefekvéshez készülődik a tükör előtt. Szerencsére ez a kapcsolat a későbbiekben nem lesz erőltetve.

Az előző rész után is hasonlóan nagy tér van a szereplők között. Igazából nincs közös történés. Persze, teát főznek, harcolnak, de közben a két főszereplőn van a hangsúly. Ha emlékeim nem csalnak ez a következő kötetekben is így van. Pont ezért nem probléma, ha a könyveket külön olvassa valaki. A szabályokról, adott világról mindegyikben van annyi infó, hogy érthető legyen. Mivel az alapszituáció nem túl bonyolult, így jól belesimul a szövegbe (nem úgy, mint egy idő után az Anita Blake sorozatnál). 

Az erotikus részeknél nagyobb hangsúlyt kapott a szépelgés. Igen, sajnos csak ezt a szót használhatom, ez írja le legjobban a helyzetet. Andalognak, bájolognak és szépelegnek. Persze pár perc alatt szerelembe esnek. Ez az oldal szerencsére annyira nem zavaró, mert megint megfelelő ellensúlyban van az egyéb eseményekkel. Ismét jó az ötlet, ami miatt a vámpír harcos vonakodik magához kötni valakit és a kiválasztott plusz képessége is érdekes. Az ellenség új fegyvere is frappáns. Pont ezek a plusz dolgok teszik Lara Adrian könyveit jobbá az átlagos „vámpírrománcokhoz” képest.

Lara Adrian – A vámpír csókja

Éjfél szülöttei sorozat 01

„Kiválasztott, azt szeretném én látni!”

Lara Adrian kivételesen jó romantikus vámpír könyveket ír (az Ulpiusnak nagyon kedves a kategória meghatározása: vámpírrománc, nagyon perfect). Azt hiszem, ez nagy szó miután elárasztották a piacot a szörnyűbbnél szörnyűbb, bugyutábbnál bugyutább történetek. (Már egyszer fejtegettem, hogy igen, még ezeknél a könyveknél is lehet különbség rossz és rossz között.) Első körben azért kezdtem el olvasni, mert Ward ajánlásával jelent meg, és hát ő tényleg nagyon jó.

Egyes számú baki: nálunk nincs feltűntetve a sorozat neve. Ejj, ejj Ulpius-ház, így a Kedves Olvasó nehezebben válik elérhetővé! A vámpír csókja az első része egy eddig 10 részből álló sorozatnak, az „Éjfél szülöttei”-nek, amiből nálunk eddig 6 jelent meg. Magyarul a címben szereplő vámpír szó köti össze őket, amíg angolul a midnight, éjfél szerepel majd minden címben. A borítók közel azonosak az eredetiekkel. A középen felezett fedlapok felső részén a románchoz méltóan egy férfi nőt csókolgat (szigorúan a nyakát), alul pedig temetőről vagy városról készült, kissé baljós kép virít.

Úgy gondolom, hogy aki szereti ezt a fajta szórakoztató irodalmat és még nem olvasta Lara Adrian könyveit, nyugodtan bővítheti vele a gyűjteményét. A vámpír csókja nem akar túlmutatni azon ami, de nem tartozik a fájón bugyuta alkotások közé sem. Gabrielle a halandó lány és Lucan, a harcos vámpír között szövődő szerelemről szól. A sorozat következő könyveinél a főszereplők nevei tetszőlegesen beilleszthetők ebbe az egy mondatos leírásba, mert az alap ugyanaz. De (és ez egy nagyon fontos de) minden más különbözik. Jó persze, az elemésztő vágy, az ilyen-olyan okból fakadó ellenállás nem, de a karakterek nagyon szépen ki vannak dolgozva. Logikusan viselkednek és még múltjuk is van. Nem nyomasztó a fókusz sem, a főszereplőkön kívül másokat is megismerünk.

Miután olvastam nagyon meglepődtem, hogy Ward dícsérete áll a címlapon. Ugyanis a történet erősen hajaz az övére. Egy szupervámpírokból álló csoport az emberek és a vámpírok védelmében háborút folytat a veszett vámpírokkal, akiknek a vérszomj elvette az eszét. A szövetség tagjainak, a harcosoknak mind meg van a saját titka, fájdalma és külön története. Majd sorra rátalálnak az igaz szerelemre, amit csak egy kivételes nő hozhat el nekik.

Az első kötetben Gabrielle csöppen bele az új világba és általa ismerhetjük meg azt. A szerelem mellett bőven akad más izgalom is, van robbanás, halál, nyakkitekerés, üldözés. A fotós lány azon kevesek közé tartozik, aki igaz párja lehet egy vámpírnak, ő egy kiválasztott. Így egy szexi férfi mellé grátiszként, még személyre szabott különleges képesség is jár. De a párok élete nem csak játék és mese… az állandó harc áldozatokat is követel, egy-egy bevetésnél az asszonyok kétségek között várják a hazatérő vámpírokat. A lényeg, hogy tényleg elég sokszínű és fordulatos ahhoz, hogy élvezni lehessen.

Szergej Lukjanyenko – Ugrás az ismeretlenbe

„Ebben biztos vagyok.”

Lukjanyenko nem okoz csalódást és hozza a sorozat első részének a színvonalát. Így egyszerűnek hangzik, de korántsem lehetett az. Az Ugrás az űrbe nagyszerűen megírt könyv, ami mindamellett, hogy szórakoztat, nagyon mély kritikát fogalmaz meg az emberiséggel kapcsolatban. Remek utópia. Na de térjünk vissza a második kötethez.

Kis figyelmetlenség, de akkor is fura, hogy a Metropolis Media sehol sem tűntette fel, hogy minek a második részéről van szó. A borítón a szerzőn és címen kívül egy mondat szerepel: „Új kaland az Őrség-könyvek Európa-díjas szerzőjétől”. Ez meg minimum félrevezető! A hátsó borítón a leíráson kívül (amin érződik, hogy valami folytatás lehet), egy négysoros befejező mondat áll. Ez köti össze a két könyvet: „Az Európa-díjas orosz szerző kétkötetes sorozatának befejező részében…”. Csak hát pontosan sehol sincs, hogy az Ugrás az űrbe az, amiről beszélünk! Tudom, lényegtelen apróság…

Nem csak szófordulat, hanem tényleg ott folytatódik a könyv, ahol az előző véget ért. Pjotr Hrumov éppen szökésben van a geometerek bolygójáról, hogy megossza a tapasztalatait a társaival és megoldást találjanak a felmerülő problémákra. Persze a központi kérdés nem változott: Hogy mentik meg a Földet? Mivel segítséget nem remélhetnek a geometerektől, az ellenség ellensége a barátom elv alapján az Árnyékhoz indulna Pjotr. (Ne olvasd el a hátsó borítón a leírást, mert lelövi a poént!) Sajnos nem tudnak semmit róluk, csak annyit, hogy a végtelenül fejlett geometereket sikerült valamivel annyira megijeszteniük, hogy az egész bolygót áttelepítették, hogy így elég messze legyenek egymástól. Logikusan az következik, hogy ez a faj még fejlettebb lehet, ezért megéri a segítségüket kérni. 

A fajok rendkívül ötletesek, érdekesek. Még olyan plusz információt is megtudhatunk a már eddig megismertnek hitt lényekről, ami teljesen új megvilágításba helyezi őket. Lukjanyenko nem fél változtatni rajtuk és így mélyebb értelemmel felruházni őket. (nem úgy értem, hogy ők lesznek okosabbak, hanem, hogy mi általuk) Nem csak elfogadja a kritikát, hanem előnyt is kovácsol belőle. Az előző könyv egyik kis bakiját most logikusan használja fel, kijavítva a csorbát. Nagyon ötletes, le a kalappal.

Míg az előző utópia, ez pusztán sci-fi, persze kritika akad benne bőven. Különlegessége, hogy az olvasóra marad az egyik központi esemény értelmezése az Árnyékkal kapcsolatban. Ezt segíti elő az is, hogy kezdetben nagyon kevés információt kapunk, majd csak annyit, hogy ne kelljen teljesen a sötétbe tapogatózni. Végül a részletes magyarázatot vagy elfogadjuk, vagy elgondolkozunk és a saját szájízünk szerint értelmezzük a dolgot. 

Pjotr társaságában az Űr számtalan pontján járunk és igaz, ő folyamatosan segítséget keres, kiderül, hogy csak magunkra számíthatunk. Amikor a megoldás a kezébe hullik, rövid időn belül ráébred, hogy végig rossz helyen keresgélt. Az emberiség elég erős lehet, ha felnő és felelősséget vállal önmagáért. Persze a nagy szavak és tettek után Lukjanyenko nem bírja ki egy kis fricska nélkül. Hiszen hiába mentette meg a Földet és az emberiséget Pjotr, amikor visszatér, ott minden változatlan.

Richard K. Morgan - dühöngő fúriák

Takeshi Kovacs trilógia befejező kötete

„És vissza tudja hozni az életbe azt, ami bennünk lapul.”

A cím nem elírás, mindenhol kisbetűvel szerepel, aminek biztos oka van, így én is így írtam. A sorozat első részénél már megfogalmazott alapgondolatokat, bevezetőt itt találod. Csapjunk hát bele.

Takeshi Kovacs ismét őrült vágtába kezd, ember legyen a talpán, aki tartani tudja a tempót. Szégyen, nem szégyen, nekem nem ment. Többször szaladt fel a szemöldököm, hogy most akkor ez ki? ez hogy jött ide? meg miért? A legbántóbb pedig az, hogy a legnagyobb zavart maga Morgan okozza. Az író direkt vezet félre. Lehetne ezt finoman is. Meg úgy, hogy tényleg izgalom jöjjön ki belőle, de nekem nem tetszett ez a fogás. Olyan durva volt. Ha lehet egy tanácsom a prológust átugorva érdemes a könyvet elkezdeni… 

Ez pedig csak az egyik része a zavarnak, mert a másik komolyan Kovacs sebessége. In medias res éppen egy lőtt sebbel igyekszik hősünk egy találkára, majd pár oldallal arrébb kajálás közben megment egy nőt és hipsz-hopsz máris a nő csapatának a tagja. Majd belassul. Egy csomó kérdés fölmerül pl.: most akkor miért van itt? Amikor azt hiszed, hogy majd akkor vezet valahová ez az út, hirtelen váltás. Majd igazán 220. oldal környékén kezd valamennyire tisztulni a kép. Legalábbis egy kis kapaszkodót nyújt, persze csak mutiba, mert a megoldás nagyon messze van még. Lehet, hogy túl sok függ az olvasó pillanatnyi hangulatától? 

Most valahogy az új/idegen világ is túl sok és a rövid nevek összekavarnak. Szerencsére végül minden értelmet nyer, de nem vagyok biztos benne, hogy ezért megérte átrágni magam az 500 oldalon. Egyik karakter sem volt igazán érdekes. Sőt, alig tudunk meg valamit a szereplőkről és hogy mi mozgatja őket. Ahogy Kovacs viselkedik enyhén zavaros.

A testeken, évszázadokon átívelő élet viszont megint nagyon érdekes történeteket, helyzeteket szült. az, hogy ki miben hisz, mit tud, és mit akar kezdeni ezzel a helyzettel, szerintem a könyv legérdekesebb része.

Az Agavétől szokatlan módon a könyv vége felé (kb. az utolsó 100 oldal), tele van elütésekkel, elírásokkal. Gondolom kicsit mindenkit elfárasztott Morgan.

Robert Fulghum – Már lángolt, amikor ráfeküdtem

„Szép álmokat.”

Sokáig szemeztem ezzel az esszékötettel. Annyira frappáns címe van állandóan az járt a fejemben amikor megláttam, hogy „Már lángolt, amikor ráfeküdtem” „… Mi van?!” (hasonlóan vagyok a Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal c. könyvvel) Az íróról olvasható pár sor kicsit elrettentett, de úgy döntöttem adok neki egy esélyt. Meg már olyan hosszú ideje furdalta z oldalamat a kíváncsiság, hogy mi van azzal a kanapéval…

Fontos megjegyezni, hogy jó kézbe venni a könyvet. A Cartaphilus Könyvkiadónál jelent meg, az enyém 2008-as. A külső borító ízléses, és amikor lekerül, a kemény fedélen fekete-fehérben hasonló kép látható, csak a hátteret már lángnyelvek díszítik. Stílusban mind a három esszékötet borítója megegyezik, az eddig egyedüli, három részből álló regényénél viszont eltér a design. Ami sajnálatos, hogy a legismertebb és ez által a legtöbbet dicsért esszékötetét nem ők adták ki. Ez, a „Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes” című a Park Könyvkiadó gondozásában jelent meg. Mondanom sem kell, hogy ég és föld. Náluk a hétköznapi pszichológia c. kategóriába fértek bele Fulghum gondolatai.

Miért féltem tőle? Fulghum 22 évig unitárius lelkész volt, közben rajzot, festészetet és filozófiát tanított. Hát ezért. Már egy tanár önmagában nehéz eset, foglalkozásából fakadóan megmondja a tutit, de ha még van egy hivatása, ami az állandó prédikációra sarkallja, ott bolond lennék nem tartani a könyvtől. Kellemeset csalódtam, várom a következő akciót, hogy kibővítsem a gyűjteményemet.

A rövid írások nagyon kedvesek. Viccesen komolyak. Tudom, kicsit zavaros, tehát: két olvasata létezik a történeteknek, gondolatoknak, amiket Fulghum megírt. Egy felületes, szórakoztató, amikor csak átfutod azt a pár oldalt és olvasása közben önkéntelenül is halvány mosoly jelenik meg az arcodon. A mondanivalója nem bonyolult, egyből szembeötlik, de a mélyebb tartalomhoz kicsit le kell ásni. Szerintem tökéletes olvasmány napi utazáshoz. Pár megálló alatt elolvasod az egyik esszét és amíg átszállsz, tovább utazol elgondolkozhatsz azon, hogy számodra mit is jelentett.

Szerettem benne, hogy valós dolgokról szól. Nem tudom miért, de nyomatékosabbnak érzek egy mondanivalót, ha igaz történeteken keresztül olvashatom. Akkor is, ha tudom, hogy kicsit simítgatva, alakítva kaptam meg. A szépelgést nem jól viselem, ami sok ilyen jellegű kötet meghatározó motívuma. pl.: amikor az elképzelt nagymama az elképzelt unokával beszélget és a gyermeki „bugyuta” kérdésre olyan mély értelműen, de egyszersmind egyszerűen válaszol, hogy annak szépsége könnyet kéne, hogy az ember szemébe csaljon. Egy valós történeten keresztül elhiszem, hogy nem csak egy fellengzős álom, hogy valaki kedves/jó szívű/önzetlen/etc. legyen, hanem igenis vannak olyanok, akiknek sikerült.

Bret Easton Ellis - A vonzás szabályai

"Elkezdte mesélni az életét, ami nem volt túlságosan érdekes, és amikor a Rockpile "Heart"-ja kezdődött, fell kellett hangosítanom, elnyomva a csaj hangját, de azért csak odafordultam hozzá, a szememben érdeklődés, komoly mosoly, bólogatok, a kezem a térdét markolja, ő pedig..."

Az azonos című film hosszan vezette a kedvenceim listáját (nálunk az imdb jóvoltából megtudhattam, hogy 2003 július 10-én mutatták be). Persze, hogy oda voltam érte, hiszen úgy éreztem rólam szól. Bár abban csapongtam, hogy melyik karakterrel tudok a leginkább azonosulni. Kamaszos fellengzősség a javából. Na de így jutottam el könyvig, ami nagyon érdekelt és még az elveimet is feladtam („Ha már láttad filmen csalódni fogsz, nem érdemes elolvasnod!”, és vagy „Sose nézd meg egy könyv film változatát!”). Végül így bővült a kedvenc könyveim listája is.

Remélem senki sem vár igazán komoly elemzést, mert azzal nem szolgálhatok. Akkor bele se fognék a megírásba, hiszen hány helyen boncolgatják Ellist. Meg imádom, és ki vagyok én, hogy komolyan írjak róla. Nem tudom miért ennél a könyvnél rohantak meg ezek az érzések, de így van és kész. Amúgy szintén fiatal bohóságomnak tudható be, hogy hosszan nem is tudtam, hogy a könyv szerzője Bret Easton Ellis. Pedig mekkora sikk az Amerikai pszicho. Persze bizonyos körökben és a Vonzás szabályai pont oda kalauzol.

A legjobb mert:

1.

A könyv egyik legnagyobb érdeme, hogy minden olvasásra tud újat mondani. Persze el kell telni pár évnek ehhez, hogy egy új életszakaszban, más perspektívából új értelmet nyerhessen. Most nagyon mulatok azon, hogy anno milyen mélynek éreztem, hogy senki sem azt szereti, aki belé szerelmes, hanem mindenki más után teper. Annyira, de annyira komolynak tűnt a szerelmes leveleket írogató lány, aki végül az öngyilkosságba menekül. Most meg nem bírom ki vigyorgás nélkül, ahogy ezeket a sorokat írom. Persze nem tudok mind a négy olvasásra külön példát hozni, de tudom, még most is voltak apró finomságok, amik csak most kerültek a helyükre.

2.

Ahogy meg van írva, az zseniális. Rövid kis fejezetek sorozatából áll, mindegyiknek az elején az elbeszélő nevével. A szereplő meséli el a történetet, E/1 általában jelen időben. Ami pedig külön élmény, hogy nem, ők nem beszélik az irodalmit, hanem ellentmondásosan és abszolút én-központúan mesélnek. Leginkább igék és kevés leírás még kevesebb párbeszéd. Sok a zenei utalás, ami nekem nem mond semmit, igaz egyszer elkezdtem előkeresgélni őket, de csak a megszállottak és az egyetemisták járhatnak sikerrel, akiknek muszájból kell a kerek képért. A három központi figura mellett több mellékszereplő is szóhoz jut csak, hogy még zavarosabb legyen az egész. A tempót, gondolat áramlatot jelzik a véget nem érő mondatok, ahol a pont helyén csak vessző van.

3.

A kettes pont kiegészítése, de kell, megérdemli a külön pontot a hangulat. Ugyanis az amerikai egyetemistákról szóló történet (huhh így milyen egyszerűen hangzik az ebben az esetben kifejezetten buta kérdésnek számító: Miről szól a könyv?-re adható válasz) olvasása közben az ember szépen lassan úgy érzi, hogy ő is be van szívva, be van tépve, be van lőve, be van rúgva és a valóságot vastag ködön át látja. Teljesen magába szippant és amíg az elején többször megtorpanok az olvasása közben és ráncolt szemöldökkel kérdezem: mi van? aztán már csak: ez van. A végén pedig odáig jutok, hogy legyünk már túl rajta, mert akkor már tudom, hogy nem leszünk túl rajta. Mert nincs vége, de ez nem olyan, mint más esetben, ahol a hajamat tépném.

4.

Végre elértünk ide is, hogy elmondhassam a legkedvencesebb dolgomat. (sajnálnom, hogy le kellett írnom ezt a szót, de hát ha az?!) Ez pedig Paul és Sean kapcsolata. Paul és Sean járnak. Vagy nem. A helyzet ugyanis a következő. Van egy buli, ahol beszélgetnek pár szót, ezt mind a kettejük verziójában olvashatjuk.(Amúgy nagyon kevés az olyan rész, amikor szigorú értelemben vett ugyanaz a jelenet ismétlődik csak más szemszögből. Hiszen nem is lehetne, minden szereplő más, mindenkinek máshol van a fókusz.) Ez pedig a szűken vett kedvenc részem. Annyira eltalálta. Mert nincs igazság, nincs ez volt és pont. Nem, az egyiknek ezt jelentették a szavak a másiknak azt. Muszáj idéznem:

Paul

„És aztán valami nagyon furcsát mondott. azzal kezdődött az egész. Nem voltam annyira részeg, hogy félreértsem, és egészen meghökkentett a vakmerő javaslata. Nem kértem, hogy ismételje meg, Egyszerűen csak megismételtem, amit kérdezett tőlem: Együnk egy quesadillát?

-          Azt akarod, hogy elmenjünk megenni egy quesadillát? – kérdeztem. – Azt akarod, hogy elmenjünk vacsorázni holnap este? Mexikóiba? A Casa Miguelbe?

És annyira félszeg volt, hogy lesütötte a szemét és úgy mondta: - Aha, asszem.” 75o

Sean

„Odamegyek a hordóhoz, Paul Denton áll mellette, és épp kifogyott a sör, és tudom, hogy Tony üveges sört árul a szobájában darabját két dolcsiért, de nem akarok annyi pénzt költeni rá, kunyerálni meg nincs kedvem, és gyanítom, hogy Dentonnak van pár dolcsija, és megkérdezem, nincs-e kedve eljönni velem, hogy vegyünk még egy kis piát, és a srác annyira részeg, hogy megkérdezi nincs-e kedvem vele vacsorázni holnap, és asszem én is jól eláztam, és azt mondom, oké, de kurvára nem tudom, miért mondom ezt, baromira zavarba jöttem.” 76o

Tehát megismerkednek és Sean szemszögéből nem is létezik Paul. Majd valahol a könyv végénél említést tesz, de az egészet csak Paul meséli el. Amikor meg azt hihetnénk, hogy végül tisztázódik és összeáll az egész, kiderül, hogy tényleg volt viszony a következő sor megint elbizonytalanít. (359o) Ez a kettősség Lauren és Sean kapcsolatánál is fenn áll, csak nem ennyire kiélezetten, mert ott csak a kapcsolat minősége kérdéses, nem a léte.