Chelsea Cain - A fúria

„Utoljára még azt érzékelte, hogy Debbie kiveszi a kezéből és visszateszi az asztalra.”

Chelsea Cain honlapja igényes, blogján több érdekességet is találhat, aki érdeklődik. A legegyszerűbb tájékozódási pont mégis a színvonalasan megírt wiki cikk. A szövegen első pillanattól érződik, hogy tanult ember munkája, Cain újságíróként végzett és dolgozott, önéletrajzi ihletésű, első könyvét 24 éves korában adták ki. Az író személyes vallomása, hogy hogyan jutott el a fúria megírásáig, itt található. A folytatás pedig méltatlankodással teli.

Hogy lehet az, hogy sehol, jobban mondva SEHOL sincs feltűntetve, hogy ez egy sorozat első része??? Ez milyen üzletpolitika? Megnézzük, hogy fogy az első rész, aztán majd döntünk, hogy érdemes a folytatással foglalkozni? Amúgy meg, ha lett volna egy kis sütnivalójuk, sürgősen folytatják a további részekkel.

Legalább annyira fáj, hogy a borító egy az egyben olyan, mint ha Tess Gerritsen vagy Karen Rose könyve lenne. Mert képesek voltak három különböző szerző könyvét egyformára elkészíteni. Ez a fekvő pucér nő azt sem tudom, hogy hogy jön ide. Komolyan érdekelne, hogyan lehet elfogadni egy teljesen megegyező borító tervet? Vagy ez volt a koncepció? Ezek a könyvek hasonlóak, thrillerek. Mi lenne, ha ezt jeleznénk azzal is, hogy egy az egyben megegyezik a borító? Egy pucér nő meg olyan hívogató.

Már ez az utolsó icike picike megjegyzés. A cím. Hogy a csudába lett a Heartsick-ből Fúria? A következő részek utána, Sweetheart, Evil at Heart, és a feketebárány The Night Season. Semmi köze az egésznek semmilyen fúriához. A szívvel annyi jó, hangzatos cím lehetne. Nem látok logikát, értelmet a dologban. A könyvhöz sehogy sem kapcsolódik. Ha csak nem az agresszió vonalon, mert igen, fúria, bosszúálló, hirtelen haragú, őrjöngő, de ezek egyikét sem képviseli a történetben semmi és senki. Így ez egy elég gyenge asszociáció lenne egy címhez.

Az a helyzet, hogy ismét nem tett semmit azért az Ulpius, hogy megváltozzon a róluk kialakított negatív képem. Bár, ami a lényeg, hogy jó könyvet választottak. A fúria tényleg egy remek thriller. A hátsó borítón talán erre akarnának utalni: „Érzéki kínzások, szenvedés és szenvedély őrület és ösztön – a Fúria 2010. egyik legígéretesebb könyvsikere ebben a műfajban.” A mondat annyi sebből vérzik, hogy inkább nem is nyúlnék bele.

Hatásos felütéssel kezd Cain és ezt a szintet folyamatosan tartja. Ez hatalmas teljesítmény, csak egy baj van. Az, hogy az állandóságból nincs kiemelkedés. Archie Sheridan nyomozó két évvel korábbi megkínzásának részletei folyamatosan derülnek ki. Azonban a jelen idejű történések miatt nyilván való, hogy túléli. A másik személy, aki életveszélybe kerül, szintén főszereplő. Így érte sem izgulunk úgy igazán. Ezeket az igazán kiemelkedő részeket hiányolom. Bár ez is jó hír, hiszen hány könyvről mondható el, hogy remek szintet folyamatosan tartó történetből hiányoznak az ezt túlszárnyaló elemek?

10 évig tartja rettegésbe Portlandet egy őrült sorozatgyilkos. Az elkövető agyafúrt, többek között még a világ egyik legjobb profilozóját is bepalizza. Azonban ez egy két éves történet, azt az elkövetőt elkapták, bekaszlizták. Most egy másik gyilkos szedi áldozatait, akinek kézre kerítéséhez Archie Sheridant kérik fel. Azt a nyomozót, aki az előző sorozatgyilkos elkapására összeállított csapatot vezette. Nem mellesleg az őrült nő utolsó áldozata volt. A karakter kicsit hasonlít Dr. Housera, csak nála szélesebb a függést okozó gyógyszerek palettája. Egyik nagy erénye, hogy igazi hús-vér figura. Elhisszük, hogy él valahol egy Archie Sheridan. Ahogy a fiatal újságíró, Susan is egy jól megformált figura. Első pillantban kicsit húztam a számat, mert mostanában sok az újságíró. Azt hiszem, ezt olyan romantikus szakmának látják. Azonban a korrekt leírásból már éreztem, hogy Cain vagy jó munkát végzett a kutatás közben, vagy van némi köze a dologhoz. (Ha nem ismerem az írót, csak a könyv befejezésével nézek utána, hogy ne legyek előítéletes.) A nyomozáshoz csatlakozó újságíró közelebb hozza az olvasóhoz a történéseket. Remek kalauzként működik.

A könyv nyelvezete nagyon jó. Élvezet olvasni. A szöveg pedig pont megfelelő arányban tartalmaz leíró részeket is. Könnyen elképzelhető a környezet, a szereplők sosem ácsorognak légüres térben. A helyszín mindig egy olyan ponttól indul el, amit bárki könnyen felidézhet. Aztán az aprós részletekkel teszi egyedivé. A filmes hatás garantált.

G.P.Taylor – Tersias

„… kinyitotta fáradt szemét, arca ismét visszanyerte a színét, és Jónás letekerte a bíborkötést a fejéről.”

Az első könyv tőle, így a szokásos, rövid bemutatással kezdeném. G.P.Taylor hivatalos oldala nem tartogat túl sok infót. A Telegraph azt írja, hogy a Shadowmancer (ami egyébként a másik könyv, amit még tőle majd elő kerül) egy fantasztikus gyerek regény és C.S.Lewishoz hasonlítják. Hát a Tersias után el sem tudom képzelni, de majd eljutok odáig is.

Ez a világ annyira nyomasztó, hogy éjszaka az álmaimba is benyomakodott a ragacsos, bűzös, fekete sötétség. Mert itt kezdetben minden nyers és önző, magáért való. Az őrület közepébe csöppenünk, London, 1759 a Halley üstökös feltűnése. A várost mindenki, akinek van valami értéke és valamilyen lehetősége, elhagyta. Eljött a világ vége. Ezt a Londont azonban mágia járja át, de nem az utóbbi időben népszerűsített, csillogó fénycsóvákat vető mágia. Ezek a varázslatok fertőzőek és romlottak. Már az első oldalakon az arcunkba vágódik a kegyetlen valóság, amikor megismerjük Tersias rövid, szomorú történetét. A 12 éves fiút egy kalitkában tartja fogva tulajdonosa, Magnus Malakiás, az alkimista. A férfi jó üzletet csinált vele, mert a vak kis koldus különös képesség birtokában van. Megmondja a jövőt. Pontosabban földöntúli lények beszélnek rajta keresztül. Ezt az adományt anyjának köszönheti, aki megvakíttatta. Így több pénzt tudott érte kérni.

Be kell ismernem, hogy itt, a negyedik oldal környékén éreztem úgy, hogy most nem kívánom én ezt. Elborzasztott a kegyetlenség, valami vidító után akartam nézni. Aztán megmakacsoltam magam, ha már elkezdtem, nem fogom letenni! Ez nálam amúgy is alapelv. Így folytattam és jól tettem.

A több szálon futó cselekmény hamar összekapcsolódik, ami határozottan jó húzás. A szigorúan jó és rossz karakterekhez szokott lélek nehezen viseli az antihősöket. Így alig vártam, hogy visszatérjünk Tersiasra, hogy drukkolhassak neki. G.P.Taylor tudatában volt annak, hogy az olvasók nagy része hasonlóan reagál, ennek megfelelően dolgozta ki a könyv dinamikáját. Ez pedig nagyszerű lépés volt tőle. Szinte észre sem vettem, hogy más a főhős és a történet. A Tersias ugyanis nem áll meg az egyszerű regények színvonalán. Mély mondanivalóval és tanulsággal szolgál azoknak, akik elolvassák. 

Legnagyobb hatást a szokatlan megoldásokkal éri el. A karakterek egyedülállóak és a történet sem hétköznapi. Azzal, hogy nem tudjuk, ebben a világban mi lehet valós és mi nem, állandóan tőrbe csal. A kedvencem, amikor az egyik szereplő egy szellemről beszél. Felvesszük a várakozó pozíciót. Na, majd most megismerhetünk egy szellemet is! Mire a fiú közli, hogy csak el akarta ijeszteni a többit, már hogy lennének szellemek!

Az olvasásnál nagyon zavart, hogy sok a jegyzet, állandóan hátra lapozgattam a magyarázatért. Az első öt után úgy döntöttem egyszerűbben megoldom, hogy ne zavarjon. Elolvastam mind az 53 jegyzetet (a nagy része úgy is csak London egyes részeinek az elnevezése), így nem törte meg az olvasást a keresgélés. Felőlem ki is hagyhatta volna őket, számomra nem lényeges, hogy a Temze melyik oldalán van a kerület stb. Persze a hitelességhez elengedhetetlen, ahogy a pontos dátum is.

Lara Adrian – A vámpír bosszúja

Éjfél szülöttei sorozat 05

„Hogy csatlakozzanak a családjukhoz.”

Kicsit összegezném a történteket, mert most ez a befejező kötet. Nem kell aggódni, csak az én olvasatomban. Ugyanis csak akkor veszem meg, ha minimum 50%-ot engednek A vámpír sírjából, ami jelenleg az utolsó magyarul kiadott darab. Arra meg semmi sem vehetne rá, hogy ezt pusztán szórakozásból angolul olvassam. Pont annyit ér, amennyit szánok rá, azt az egy délutánt.

A tetszetős délibábot állító első kötet megzavart. Öt rész után az a sejtésem, hogy csak túl élénken élt bennem Kresley Cole által emelt mérce. Az iszonyatosan pocsék után teljesen logikus, hogy jónak éltem meg a vámpír irodalom ezen gyöngyszemét. Amúgy nagyon furcsának tartom, hogy ezek a történetek ennyire kelendőek, amíg pl. Hamilton, Darren Shan, Anne Rice könyvei jelenleg sehol sincsenek. Persze, persze nem ugyanaz, de a párhuzam azért áll, nem? Arra gondolok, hogy aki el van ezzel, miért nem érdeklődik a komolyabb és határozottan jobb könyvek iránt? Elfog a jeges rémület amikor arra gondolok, hány műremek vár még a polcon. Na de térjünk vissza az éppen aktuálisra.

A másodiknál aztán hirtelen elillan az érzéki csalódás által okozott pozitív kép. A vámpír ölelése egy tipikus második rész, ami alulmúlja a várakozást. Aztán jön a zavart okozó A vámpír vére Abban az esetben, ha ez nem lenne, könnyen kijelenthetnénk, hogy úgy rossz az egész, ahogy van. Azonban ez a könyv bonyolítja a történetet. Hamis reményt ad. Végül a negyedik és az ötödik könyv megsemmisítő csapást mér az olvasóra. Azt hiszem, van valami különleges agyzsibbasztó hatása, mert A vámpír bosszújának történetét már csak nyugodt szemlélődéssel követtem.

A cinikus harcos Niko, Nyikolaj élete felfordul, amikor a Rend küldetése miatt Szergej Jakut első generációs vámpírhoz utazik. A logikai bakik tömkelegével egy könyvet meg lehetne tölteni, így csak a legfájóbbat hoznám fel. Évszázadok alatt, a közös múlt fényében tényleg nem ismerik személyesen egymást az elsőgenerációsok? Halvány lövésük sem volt arról, hogy ki, merre és hogy él? Ráadásul milyen jó ötlet egy harcost elküldeni, hogy meggyőzzön egy elsőgenerációst, hogy jó lenne, ha együtt működne. Micsoda remek stratégia egyedül küldeni bevetésre az embereket.

A mostani kiválasztott, a harcos csaj vonalat erősíti. Persze nincs egy egységesített beavatási szertartás, kisfüzet a születéskor, vagy bármi, ahonnan a kiválasztottak tájékozódhatnának a helyzet állásáról. Így, hiába van képben valamennyire Renata, szerencsére még akad olyasmi, amiben elsőnek lehet lenni nála.

Dicséretes újítás, hogy van még egy izgalmas karakter, Renata mellett. Bár nem ad neki elég teret, a kapcsolatuk sincs kidolgozva, de már a jelenléte is üdvözítő. Amúgy meg lehet pozitívan szemlélni a kérdést, legalább nem zavarodik össze az ember. Nem kell megosztania a figyelmet. Azt hiszem az egyszerű és nagyszerű jegyében íródott a könyv, ahogy a karaktereket sem értheti félre az ember. Ez rossz, mert az ez meg jó, mert az. Punktum, nincs bonyodalom. Ez legalább olyan, mint a cím.

A könyvek címei semmilyen összefüggésben sincsenek a tartalommal. Igazságtalan vagyok, mert de, tényleg vámpírok szerepelnek bennük, ahogy az első tag sejtetni véli. Azonban mire kifogyunk az olyan megoldásokból, hogy a vámpír csókja, ölelése, vére, éjjele eljutunk a bosszújáig. Ami nem számít. Mert csak valamit mögé kellet írni, és ha testrészeket nem engedték (pedig, mekkora lenne, ha a vámpír szája, füle stb.) akkor jöjjön a bosszúja. A történetben sajnos nincs semmi bosszú. 

Az abszolút ötlettelen szexről jobb, ha nem is szólok.

Lara Adrian – A vámpír éjjele

Éjfél szülöttei sorozat 04

„Már azt hittem, sosem kérdezed meg!”

Mivel az első három rész minőségileg elég változatosra sikeredett, mindenre fel voltam készülve. Azt hiszem, ezért van, hogy nem váltott ki belőlem semmi erősebb érzelmet A vámpír éjjele. Az átlagos történet, átlagos karakterekkel, átlagos hatást keltett. Hát, ez is meg volt.

A negyedik kötet olyan, mintha már egy ideje a fiókban lapult volna. Igazából a második után közvetlen íródott, csak a kiadó megkérte, hogy tolják el egy kicsit, hogy ne kövesse egymást a két tök egyforma sztori. Semmi nem érződik A vámpír vére lendületességéből, megoldásaiból. 

Riót már az első kötet óta ismerjük. Nyilvánvaló volt, hogy meg kell menteni, de csak a kitartóbbak juthattak ideáig, hogy olvassák a megvalósítást. Az elárult és testileg, lelkileg és mentálisan is összetört harcoson logikus, hogy csak a szerelem ereje segíthet. Minden sorozatban van egy ilyen karakter csúnya égési sebekkel, itt miért ne lenne? A találó kezdés után még érdekelt is, hogy mi lesz. Mást nem hagyhatok kétségek között: semmi. Az indítás csak egy kósza jó ötlet eredménye. Ezután a lufi szép lassan leenged. Vele együtt az olvasó is belesüpped a közhelyek mocsarába.

A megmentő szerepét egy, az első oldalakon marha nagy zavart okozó fiú nevű nő, Dylan alakítja. Remek volt, hogy nem tudtam, hogy most félre értek valamit, vagy a fordítással van gond, vagy nem ismerek egy női nevet, amit így becéznek. Nem, nem az a baj, hogy így nevezte el a karaktert, hanem az, hogy nem képes hozzá úgy megírni egy könyvet, ahogy kéne. Az első fejezetnél amúgy a fordítás is fura, mintha még nem lenne kellően bemelegedve. A lány anyukája rákos és biztos sok volt a múlt időkből, hogy éppen mikor járt kezelésre, majd mikor esett megint vissza, de akkor is félreérthető lett a végső megfogalmazás.

A következetlenség többször kifejezetten idegesítő méreteket öltött. 

A lánynak mindennél többet jelent az anyukája, de amikor éppen úgy adódik a szex kicsit mégis fontosabb. Rióval az egyik jelenetnél úgy válnak el, hogy még megérdeklődik neki valamit, hogy az anyukáján segítsenek, de amikor megint találkoznak, nem kérdezi azonnal, hogy mi volt. Belefér még egy menet és aztán Rió idézi eszébe a lehetséges gyógymódot.

Rió tök oda van, hogy valaki rá tud nézni, meg tudja érinteni az elcsúfított teste ellenére is. Csakhogy Tess azonnal kezelésbe vette, miután a főhadiszállásra érkezett. Pont az előző könyvben volt kihangsúlyozva, hogy a gyógytornán, kezelésen milyen kedves, türelmes volt vele. Akkor is pont fojtogatni kezdte a lányt, amit aztán pepitában Dylannel is eljátszott. Nagyon ötletes.

Miért kell, hogy a kiválasztott ne tudja kezelni a képességét? Évtizedekig élnek így és annyi talpraesettség sincs bennük, hogy megpróbálják tudatosan alkalmazni az adottságukat. Itt aztán senki sem rendelkezik viszonylag nyugodt családi háttérrel. Tuti, hogy volt valami gyerekkori trauma is, ami miatt önként blokkolják a képességüket. 

A történet pedig ugyan az, amikor visszatérnek a bázisra a szobájában köt ki a lány ő meg veszettül védelmezi. A többiek viszont nem csipkelődnek, hogy nem rég mentek át ők is ezen és ez azt jelenti, hogy. Sőt, Lucan több ízben megjegyzi, hogy a kiválasztott mit keres itt és nincs helye a központban. Ez nagyon gyenge. Ha már nincs kikacsintás, legalább ne nézzük hülyének az olvasót.

Lara Adrian – A vámpír vére

Éjfél szülöttei sorozat 03

„Ez az egyetlen otthon, amire valaha szükségem lesz.”

Igaz, jó volt a sorozat első része, de a második mélyrepülése után kissé tartottam a harmadiktól. A félelmem alaptalannak bizonyult, Adrian visszatalált a kezdeti lendülethez. Sőt, azt kell mondanom, hogy talán túl is szárnyalta azt. A vámpír vére kellően izgalmas, fordulatos és romantikus. Nem kevés csihipuhival.

A történet központjában már két megismert szereplő áll, az új harcos, Chase sógornője Elise, és Tegan az érzelem nélküli első generációs vámpír. Mindkettejük múltjáról van egy kis fogalmunk, ami külön előny, így nem hat annyira direktnek a régi konfliktusok boncolgatása. 

Végre egy női karakter, aki nem csak sodródik az árral. Az előző kiválasztottak talpraesettek voltak, de mindig csak megpróbálták kivágni magukat abból a helyzetből, amibe belekeveredtek. Majd amikor egyedül hoztak döntést, akkor tuti elkapták őket és utána várhatták a megmentőt. Ezzel a hagyománnyal szakít Elise, aki meghasonul önmagával, szembe fordul a belé nevelt elvekkel és egyedül veszi fel a harcot. Adrian jól érezte, hogy kicsit sok lenne harmadik körben is valaki, akinek el kell magyarázni, hogy mi is ez az egész, aki ezután megrémülne, de végül megbékélne az új világgal. Ez a nő kiskorától fogva a vámpírtársadalom tagja volt, csak a másik oldalon. Persze hogy kellett a kiskapu, az ellentét. A menedékek tagjai ugyanis önmagukat felsőbbrendűnek tekintik a barbár harcosoknál. Elitista elképzeléseiket elferdített történetekkel, átírt történelemmel támasztják alá. Talán ez az első pont, ahol Adrian kicsit mélyebb mondanivalót tálal, mint amit egy románctól elvárnánk. 

A vérszopóknak fenntartott intézettel nálam külön aratott. A megvadult vámpírokkal ugyanis humánusan járnak el. Beadják őket szépen rehabilitációra. Az 1940-es pszichiátriák képe köszön vissza, megalázott, önmagukról mit sem tudó betegek, elektrosokk kezelés és egyéb rémségek. Még a csatatéren edződött Tegan is megbotránkozik az intézetben tett kirándulás alkalmával. Nagyon jó a kontraszt.

Végre valóra válik, amit hiányoltam és a szereplők interakcióba lépnek egymással. Több szálon is! A munka miatt ugyanis el kell utazniuk és a vendéglátójukkal is jók a közös jelenetek. Most a főhadiszálláson élők között is létre jön az összhang. Szerepet kapnak a kiválasztottak és nem csak említés szinten, hogy igen, szokták használni a különleges képességüket. Jó látni, hogy nem csak ácsorog külön a két főszereplő azt, szevasz. Mindamellett nyilván a könyvnek is jót tesz, összeáll egy egésszé.

Tényleg nagyon jó a könyv, nem akarnék belekötni semmibe. (Így átsiklunk olyan értelmetlen apróságokon, hogy Elise minek szedi össze a megölt vérrabszolgák mobiljait, vagy hogy most pontosan hogy is működik ez a vérkötelék, mert kicsit máshogy mesélték korábban…) A fordítás és nyomtatás viszont most hagy kívánni valót maga után. Elmaradt jelek és pár véletlen beütött space teszi izgalmasabbá az olvasást. Az a ruha, ami az oldal tetején még kék, az oldal közepére lilára változik. A színek amúgy is okoztak már problémát, a vöröses szőke néha a barnával is szinonima. Amúgy most figyeltek arra, amin az első könyvben átsiklottak, hogy a név rövidítésénél magyarul nem csak „T”, hanem jobb, ha „Té”. Csak azt nem értem, hogy ez az első körben miért nem volt logikus.

Lara Adrian – A vámpír ölelése

Éjfél szülöttei sorozat 02

„- Mindhalálig - ígérte Dante, majd maga mellé húzta a lányt, és hosszú, szenvedélyes csókkal pecsételte meg egyezségüket.”

A sorozat második kötete önmagában is olvasható, csak laza szálak fűzik egymáshoz a részeket. Egy biztos, nem szabad azonnal kézbe venni A vámpír csókja után, mert megfekszi az ember gyomrát. A szófordulatok, kifejezések tökéletes visszhangjai az első könyvben felvonultatott készletnek. Hát igen, ez is egy olyan folytatás.

Tess és Dante kapcsolata nehezen alakul. A döcögős léptek természetesen kellenek, de most nem sikerültek annyira valóságosra a felmerülő problémák, mint Gabrielle és Lucan esetében. Nálam külön ellenszenvet vívott ki a lány az előző fiújával, Bennel kialakított kapcsolata miatt. Igaz, jártak két évig, bár már akkor sem volt biztos az egészben, most pedig a barátja akar lenni. Na, ez a buta fiú meg nem érti és nyomul. Pluszban volt valami alvilági kapcsolata is, de megígérte, hogy felhagy a kétes dolgokkal. Jajj. A probléma pedig az, hogy ezen keresztül tudunk meg a legtöbbet a lányról. 

A Harcosok vérszopók elleni harca tovább folytatódik, ismét komoly fenyegetéssel kell szembenézniük a Rend tagjainak. A titokzatos Mester rájött, hogy hogyan tudná mesterségesen növelni a veszett vámpírok számát, akik így még nagyobb veszélyt jelentenek. A fejétől bűzlik a hal, és ez még nem az, ahol eljutnánk a lefejezésig. Csak a gyalogság esik ismét áldozatul a háborúban. Új karakterrel (Chase a menedékben élő viszonzatlan szerelemtől sújtott vámpír) próbálja Adrian feldobni a sztorit, ami hellyel-közzel sikerül is neki. Lehet, hogy ennél könyvnél velem van a baj, de Chase titkos gerjedelme nem az én ízlésemnek való. Az, ha a testvére feleségét titokban mindig is szerette volna oké. Azonban ő magához nyúl, amikor eszébe jut, hogy a fia eltűnése miatt aggódó, a férjét 5 év után is gyászoló nő lefekvéshez készülődik a tükör előtt. Szerencsére ez a kapcsolat a későbbiekben nem lesz erőltetve.

Az előző rész után is hasonlóan nagy tér van a szereplők között. Igazából nincs közös történés. Persze, teát főznek, harcolnak, de közben a két főszereplőn van a hangsúly. Ha emlékeim nem csalnak ez a következő kötetekben is így van. Pont ezért nem probléma, ha a könyveket külön olvassa valaki. A szabályokról, adott világról mindegyikben van annyi infó, hogy érthető legyen. Mivel az alapszituáció nem túl bonyolult, így jól belesimul a szövegbe (nem úgy, mint egy idő után az Anita Blake sorozatnál). 

Az erotikus részeknél nagyobb hangsúlyt kapott a szépelgés. Igen, sajnos csak ezt a szót használhatom, ez írja le legjobban a helyzetet. Andalognak, bájolognak és szépelegnek. Persze pár perc alatt szerelembe esnek. Ez az oldal szerencsére annyira nem zavaró, mert megint megfelelő ellensúlyban van az egyéb eseményekkel. Ismét jó az ötlet, ami miatt a vámpír harcos vonakodik magához kötni valakit és a kiválasztott plusz képessége is érdekes. Az ellenség új fegyvere is frappáns. Pont ezek a plusz dolgok teszik Lara Adrian könyveit jobbá az átlagos „vámpírrománcokhoz” képest.

Lara Adrian – A vámpír csókja

Éjfél szülöttei sorozat 01

„Kiválasztott, azt szeretném én látni!”

Lara Adrian kivételesen jó romantikus vámpír könyveket ír (az Ulpiusnak nagyon kedves a kategória meghatározása: vámpírrománc, nagyon perfect). Azt hiszem, ez nagy szó miután elárasztották a piacot a szörnyűbbnél szörnyűbb, bugyutábbnál bugyutább történetek. (Már egyszer fejtegettem, hogy igen, még ezeknél a könyveknél is lehet különbség rossz és rossz között.) Első körben azért kezdtem el olvasni, mert Ward ajánlásával jelent meg, és hát ő tényleg nagyon jó.

Egyes számú baki: nálunk nincs feltűntetve a sorozat neve. Ejj, ejj Ulpius-ház, így a Kedves Olvasó nehezebben válik elérhetővé! A vámpír csókja az első része egy eddig 10 részből álló sorozatnak, az „Éjfél szülöttei”-nek, amiből nálunk eddig 6 jelent meg. Magyarul a címben szereplő vámpír szó köti össze őket, amíg angolul a midnight, éjfél szerepel majd minden címben. A borítók közel azonosak az eredetiekkel. A középen felezett fedlapok felső részén a románchoz méltóan egy férfi nőt csókolgat (szigorúan a nyakát), alul pedig temetőről vagy városról készült, kissé baljós kép virít.

Úgy gondolom, hogy aki szereti ezt a fajta szórakoztató irodalmat és még nem olvasta Lara Adrian könyveit, nyugodtan bővítheti vele a gyűjteményét. A vámpír csókja nem akar túlmutatni azon ami, de nem tartozik a fájón bugyuta alkotások közé sem. Gabrielle a halandó lány és Lucan, a harcos vámpír között szövődő szerelemről szól. A sorozat következő könyveinél a főszereplők nevei tetszőlegesen beilleszthetők ebbe az egy mondatos leírásba, mert az alap ugyanaz. De (és ez egy nagyon fontos de) minden más különbözik. Jó persze, az elemésztő vágy, az ilyen-olyan okból fakadó ellenállás nem, de a karakterek nagyon szépen ki vannak dolgozva. Logikusan viselkednek és még múltjuk is van. Nem nyomasztó a fókusz sem, a főszereplőkön kívül másokat is megismerünk.

Miután olvastam nagyon meglepődtem, hogy Ward dícsérete áll a címlapon. Ugyanis a történet erősen hajaz az övére. Egy szupervámpírokból álló csoport az emberek és a vámpírok védelmében háborút folytat a veszett vámpírokkal, akiknek a vérszomj elvette az eszét. A szövetség tagjainak, a harcosoknak mind meg van a saját titka, fájdalma és külön története. Majd sorra rátalálnak az igaz szerelemre, amit csak egy kivételes nő hozhat el nekik.

Az első kötetben Gabrielle csöppen bele az új világba és általa ismerhetjük meg azt. A szerelem mellett bőven akad más izgalom is, van robbanás, halál, nyakkitekerés, üldözés. A fotós lány azon kevesek közé tartozik, aki igaz párja lehet egy vámpírnak, ő egy kiválasztott. Így egy szexi férfi mellé grátiszként, még személyre szabott különleges képesség is jár. De a párok élete nem csak játék és mese… az állandó harc áldozatokat is követel, egy-egy bevetésnél az asszonyok kétségek között várják a hazatérő vámpírokat. A lényeg, hogy tényleg elég sokszínű és fordulatos ahhoz, hogy élvezni lehessen.

Szergej Lukjanyenko – Ugrás az ismeretlenbe

„Ebben biztos vagyok.”

Lukjanyenko nem okoz csalódást és hozza a sorozat első részének a színvonalát. Így egyszerűnek hangzik, de korántsem lehetett az. Az Ugrás az űrbe nagyszerűen megírt könyv, ami mindamellett, hogy szórakoztat, nagyon mély kritikát fogalmaz meg az emberiséggel kapcsolatban. Remek utópia. Na de térjünk vissza a második kötethez.

Kis figyelmetlenség, de akkor is fura, hogy a Metropolis Media sehol sem tűntette fel, hogy minek a második részéről van szó. A borítón a szerzőn és címen kívül egy mondat szerepel: „Új kaland az Őrség-könyvek Európa-díjas szerzőjétől”. Ez meg minimum félrevezető! A hátsó borítón a leíráson kívül (amin érződik, hogy valami folytatás lehet), egy négysoros befejező mondat áll. Ez köti össze a két könyvet: „Az Európa-díjas orosz szerző kétkötetes sorozatának befejező részében…”. Csak hát pontosan sehol sincs, hogy az Ugrás az űrbe az, amiről beszélünk! Tudom, lényegtelen apróság…

Nem csak szófordulat, hanem tényleg ott folytatódik a könyv, ahol az előző véget ért. Pjotr Hrumov éppen szökésben van a geometerek bolygójáról, hogy megossza a tapasztalatait a társaival és megoldást találjanak a felmerülő problémákra. Persze a központi kérdés nem változott: Hogy mentik meg a Földet? Mivel segítséget nem remélhetnek a geometerektől, az ellenség ellensége a barátom elv alapján az Árnyékhoz indulna Pjotr. (Ne olvasd el a hátsó borítón a leírást, mert lelövi a poént!) Sajnos nem tudnak semmit róluk, csak annyit, hogy a végtelenül fejlett geometereket sikerült valamivel annyira megijeszteniük, hogy az egész bolygót áttelepítették, hogy így elég messze legyenek egymástól. Logikusan az következik, hogy ez a faj még fejlettebb lehet, ezért megéri a segítségüket kérni. 

A fajok rendkívül ötletesek, érdekesek. Még olyan plusz információt is megtudhatunk a már eddig megismertnek hitt lényekről, ami teljesen új megvilágításba helyezi őket. Lukjanyenko nem fél változtatni rajtuk és így mélyebb értelemmel felruházni őket. (nem úgy értem, hogy ők lesznek okosabbak, hanem, hogy mi általuk) Nem csak elfogadja a kritikát, hanem előnyt is kovácsol belőle. Az előző könyv egyik kis bakiját most logikusan használja fel, kijavítva a csorbát. Nagyon ötletes, le a kalappal.

Míg az előző utópia, ez pusztán sci-fi, persze kritika akad benne bőven. Különlegessége, hogy az olvasóra marad az egyik központi esemény értelmezése az Árnyékkal kapcsolatban. Ezt segíti elő az is, hogy kezdetben nagyon kevés információt kapunk, majd csak annyit, hogy ne kelljen teljesen a sötétbe tapogatózni. Végül a részletes magyarázatot vagy elfogadjuk, vagy elgondolkozunk és a saját szájízünk szerint értelmezzük a dolgot. 

Pjotr társaságában az Űr számtalan pontján járunk és igaz, ő folyamatosan segítséget keres, kiderül, hogy csak magunkra számíthatunk. Amikor a megoldás a kezébe hullik, rövid időn belül ráébred, hogy végig rossz helyen keresgélt. Az emberiség elég erős lehet, ha felnő és felelősséget vállal önmagáért. Persze a nagy szavak és tettek után Lukjanyenko nem bírja ki egy kis fricska nélkül. Hiszen hiába mentette meg a Földet és az emberiséget Pjotr, amikor visszatér, ott minden változatlan.