J. R. Ward – Éjsötét szerető

Fekete tőr testvériség 01

„Kér valaki őszibarackot?”

A fura „műfaj”, a romantikus vámpírtörténetek megszületésénél J.R.Ward is tevékenyen közreműködött. Igen, ez még a sok ponyvábbnál is ponyvább könyv előtt volt. Már jó párszor említettem őt és most megint elővettem a könyveket, hogy megírjam miért is olyan jó ez a sorozat.

J.R. Ward, Jessica Bird írói álneve, aki leginkább csak magának írt, amíg meg nem ismerte későbbi férjét, és bíztatására komolyabban kezdet foglalkozni az írással. Legalábbis saját bevallása szerint így történt. 2002-ben jelent meg első könyve. Három évvel később, 2005-ben pedig elkezdődött a fekete tőr testvériségének története. Jelenleg 11 kötetnél tart és 2009-ben került piacra a Bukott angyalok sorozat első része is, ami egy újabb sorozat. Az évszámokat elnézve kicsit elhamarkodott volt az a kijelentésem, miszerint a műfaj kezdetén már jelen volt, pontosítanom kéne. A történet igaz, 1976-ban az Interjú a vámpírral megjelenésekor kezdődött, de igazán a 90-es években alakult ki a mára paranormális románc néven futó műfaj. 2005-ben túl vagyunk ezen, de a dömpingben itt már nehéz kiemelkedni, újat alkotni. Na, ebben erős Ward, annyira, hogy Lara Adrian is őt követi és még többen a futottak még kategóriában. (ahova  asorozata folytatásával Adrian is beküzdi magát) Amúgy, amikor az első könyvet megvettem meg voltam győződve róla, hogy Ward férfi. Majd amikor befejeztem, meg voltam lepve, hogy milyen jó az egyensúly a szerelmes és a harcos részek között.

Az első könyv, igazi első rész. Bár annyira jó, hogy ez fel sem tűnik. Az ember gyorsan felülemelkedik a sablonokon, hibákon. Csak később, a sorozat többi kötete után érződik, hogy ez még tartalmazza a kezdeti sallangokat. Gondolok itt például a karakterekre. A mindent elemésztő szerelem ugyanis nem másra, mint a vámpír királyra és a származását még nem ismerő, átváltozás előtt álló (így még emberként élő) lányra csap le. Beth nem mellékesen újságíró. Bocsánat, hogy ismételnem kell magam, de tényleg ki nem állhatom, hogy ez most ilyen felkapott szakma. De legalább itt nincs annyira elszúrva. Az pedig, hogy a király az első könyv főszereplője a továbbiakban is kulcsszerepet játszhatna. Merthogy az alap sztori az, hogy a vámpír társadalom széthullott és a könyvekben (többek között) a lassú felemelkedésnek lehetünk a szemtanúi. Csakhogy Wrath amúgy egy jó darabig semmi nagy horderejűt nem tesz. Szerintem a 6. könyvig nincs sok értelme a királynak. Ezért csak a sablonos választásnak tudható be személye.

A könyv egészén érezhető az átgondoltság és az, hogy nagyon nem akar a többi unalmas, kiszámítható ponyvára hasonlítani. Már a felütésen érezhető, hogy ez most jó lesz. Nem egy megszokott helyzetben találkozunk a szereplőkkel és a reakciójuk sem az, amire számítanánk. Beth hazafele tart, amikor elkapja két férfi és meg akarja erőszakolni. Wrathot eközben megkéri az egyik harcostársa, hogy segítse át félig ember lányát az átváltozáson. A király kerek perec nemet mond. 

Az teszi igazán élvezhetővé a történetet, hogy nem szűkül be, hogy csak a két kulcsfigurával foglalkozzon. Így elkerüli, hogy giccsesen, nyálasan csöpögő és unalmas legyen. A főszereplőknek van múltja, találkozásuk előtt nem éltek hermetikusan elzárva. Mert sok történetnél az a baj, hogy teljesen olyan érzése van az embernek, hogy az alapvető háttér infókon kívül nincsenek kidolgozva, nem élnek igazán. Csak hopp, hirtelen feltűntek a légüres térben egy gyenge skicc közepén landolva és akkor most, durr bele. De nem, Wrathnak ennie kellett az elmúlt pár száz évben és azalatt egy másik nőből táplálkozott. Jó, persze nem lehet ennél tovább menni és nyilván, hogy a táplálkozással járó szexuális túlfűtöttség ebből a kényszerkapcsolatból hiányzott. Bellára meg mindenki rá van indulva, hiszen gyönyörű. Ez pedig nem csak a mindenki járni akar vele kategóriát jelenti, hanem a főnöke kissé tolakodó viselkedését, a majdnem erőszakot is magába foglalja. Innen is látni lehet, hogy Ward tényleg jó. Nem szájba rágós, nem egy síkú, ami a sorozat írásnál igazi előny.

A következő plusz pont pedig azért jár, mert a jókon kívül a rosszakat is megismerjük. A fekete tőr testvériség ugyanis harcban áll a fajukat tizedelő alantasokkal. Ezeket a lelketlen lényeket a főgonosz, Omega teremti, hogy kiirtsák a vámpírokat. Mr. X a főalantas tagokat toboroz a harchoz. Persze van összecsapás, meg sebesülés, meg minden, ami kell. Ide tartozik az, hogy a mellékszereplők felett sem siklik el. Több nézőpontot is megismerünk, így színesebb, érdekesebb, olvasmányosabb. Jó látni, megérteni, hogy kit, mi motivál.

A testvériség tagjairól könnyen kitalálható, hogy a következőkben párra lelnek, de szerencsére nem ilyen egyszerű a történet. Ward ügyes megoldásokkal gondoskodik róla, hogy folyamatosan új szereplőkkel bővüljön a sor és attól sem fél, hogy feláldozzon valakit. Ez már itt, az első könyvnél kiderül, így a továbbiakban könnyen fenntartható a feszültség. Nem feltétlenül a szokásos ritmusban zajlanak az események. Az Éjsötét szerető vége felé van két szereplő, akik közelebb kerülnek egymáshoz. Logikusan várnánk, hogy a következő könyv majd róluk szól, de nem, még egy jó darabig tartalékosként várnak.

J. R. Ward – Síron túli szerető, Fekete tőr testvériség 02

J. R. Ward – Megsebzett szerető, Fekete tőr testvériség 03

J. R. Ward – Életre keltett szerető, Fekete tőr testvériség 04

J. R. Ward - -Feloldozott szerető, Fekete tőr testvériség 05

Iain M. Banks – Anyag

„Otthon – dúdolta -, édes otthon…”

Igazán agyzsibbasztóan ütős. Egyszerűen minden egyes szó, a könyv összes eleme a helyén van. Most értem a végére, de a legszívesebben újra kezdeném. A teljesség kedvéért azért elmondom, hogy ez nem csak az élmény miatt van így. A Banks által felépített világ a történet legvégére válik teljessé. Érdekes lenne úgy olvasni, hogy már a legelején is tisztában vagyok a részletekkel.

Most, az írás közben vettem észre, hogy annyira lehengerelt a befejezés, hogy az epilógust elfelejtettem elolvasni. Pedig az utolsó bekezdést többször is átvettem. Az első körben, mert „Mi van?”, a másodikban „Jaaa, akkor még egyszer, kicsit több átérzéssel” aztán már csak a lendület vitt. Hát, eddig csak a végéről beszéltem, pedig az elején illik kezdeni.

Banks legújabb Kultúra könyve sem könnyű olvasmány. Ahogy ezt már megszokhattuk. Ez egy nagy ívű kijelentés volt, mert én lazán elfelejtettem, hogy ez nem a gyere cipó, hamm bekaplak kategória. Ezért, amikor este kezdtem olvasni nagyon nehézkesen tudtam csak követni. A stílus, a világ kezdetben amúgy is fokozott figyelmet követel, hogy belerázódjunk. Nem mintha mentegetném magam, ez csak egy ténymegállapítás. Mindamellett az epilógus (igaz, pár oldalban összegzi a könyv egyik legfontosabb mondanivalóját), kicsit zavaros. Pontosan az, hogy ott is egy csatáról van szó, majd aztán az első fejezetben is és önkéntelenül is megpróbálja az ember összekötni a kettőt.  Hirtelen sok az idegen faj is. A lényeg, hogy nem csak érdemes, de nem is lehet fáradtan olvasni.

Ez egy különleges sci-fi, ami egyben utaztató regény is. A főhős, pontosabban az antihős Ferbin nekivág a hazájának, a bolygónak, majd a galaxisnak, hogy segítséget kérjen. Ismeretlen tájakon, különböző fura fajokkal találkozva, fokozatosan nyílik ki a világ az ifjú trónörökös előtt. Az olvasó pedig újra és újra rá van kényszerítve, hogy elgondolkozzon az egyén, vagy éppen az emberiség fontosságán. Mindeközben az összes nagy kérdés sorra kerül: Van Isten? Mi az élet értelme? Ferbint, elkíséri hű szolgája Choubris Hols is. Ezzel a fogással egy igazán könnyen használható eszköz kerül az író kezébe. Hols egyszerű életszemléletével, faragatlanságával az etikettet megkerülve időt és energiát spórol az író önmagának és az olvasónak is. Kiemelném egyik kedvenc részemet, hogy kicsit érthetőbbé tegyem. Egyik úticéljuknál vendéglátójuk kifejti, hogy pusztán erkölcsi megfontolás alapján nem lehet az a tézis igaz, hogy a világ egy szimuláció része. Ahogy az sem lehetséges, hogy isten létezik. („Miféle isten szerkesztené úgy az univerzumot, hogy teremtményeit lépten-nyomon megnyomorítsa?”) Az egyszerű, de nagyszerű replika Holstól: „Hát, uram – kezdte -, én inkább maradok az istenes változatnál. Tudja fene, az valahogy jobban megnyugtat.

Amit nagyon szerettem még és nagyszerűnek tartok, az a hagymabolygók ötlete. A mesterséges bolygó gondolata már nem nagy újdonság. Szinte említésre sem méltó, ha valahol találkozunk vele. Azonban ekkora csavarral már egy teljesen új dologról beszélhetünk. Legalább annyira összetett a történelmük, mint a szerkezetük. Egy ilyen csodás építményt nem is hozhatott létre más, mint egy isten. Pontosabban egy olyan faj, ami annyira régen élt, hogy már bármit lehet mondani róluk. Ezek a fátyollények 4096 ilyen bolygót alkottak és a galaxis peremén, azt behálózva helyezték el őket. A hagyma-szerűen felépülő szinteket folyadék tölti meg, ha a védelmi rendszer működésbe lép. Így erőmezőt vonhatnak a galaxis köré. Eredeti céljuk nem teljesedett be. A védelmi rendszerre sosem volt szükség. Az építők egymillió évvel később kihaltak. Bár azt beszélik, hogy egy-egy fátyollény lakik a hagymabolygók magjába. Amikor a történetünk játszódik már csak 1200 ilyen bolygó maradt. Az óriási gépeket megöröklő fajok pedig kitalálták, hogy mire használhatnák fel őket. Lakhatóvá tették a szinteket.

A központi szereplő, Ferbin a Sursamen nevű hagymabolygó nyolcadik szintjének királyi családjából származik.

Teljesen elfogultan állíthatom, kötelező olvasmány.




Iain M. Banks – A száműző

Iain M. Banks – Ellentétek

Laurell K. Hamilton – Guilty Pleasures Marvel

(bocs, a pocsék fotóért)

Végre! Anita Blake a vámpírvadász képregény, és az enyém! (Már csak a Setét torony van a listán és új versenyzőket kell találnom.)

2006-ben kezdte a Marvel kiadni a könyvek alapján készült képregényeket. Magyarországon még nem jelent meg belőlük egy sem. Ami elég szomorú. Úgy ámblokk a magyarországi képregény helyzet elszomorító. De hát ez van és hosszan és unalmasan tudnék róla mesélni. Mindenki örömére gyakorlok egy kis önkritikát és nem teszem.

A Bűnös vágyak teljes története 12 füzetbe fért bele. Könyv formában, puha és kemény fedeles kötetben is kiadták. Mivel kicsit belezavarodtam, hogy melyik füzet melyik könyv hányadik része megkönnyítette a helyzetem, amikor ráleltem erre. Merthogy most a harmadik könyv x. részénél tartanak. Itt található egy lista, de amikor utána néztem, akkor hiányosnak tűnt kicsit. A lényeg, hogy ezt megszereztem és most beszámolhatok róla.

A könyvet a lehetőségekhez mérten pontosan idézi a képregény szövege. Ugyanígy a történetet is maximálisan részletesen adja vissza. Azt hiszem az egyik nagy előnye, hogy van annyi történés, hogy ne kelljen hosszan a beszélgető, legrosszabb esetben monologizáló karakterek kockáit nézegetni. A hangulat az előzőekhez hasonlóan perfect. Összességében a Marvel remekül átültette Hamilton történetét. Ez visszafele is igaz, Anita jó képregény karakter, ahogy a története is jól használható.

És ami nem tetszett. Anita Blakenek van egy szemébe hulló tincs, ami a legtöbb alkalommal úgy néz ki, mintha valami törzsi tetoválást viselne a homlokán. Amúgy szerencsésen Jean-Claude is hasonló jelet visel magán. Nem tudom, hogy miért nem kapott minden alkalommal egy kis árnyékot az a tincs. Hasonló problémám van a hegekkel. Leginkább Anitán. Gondolom azért, mert így jobban látszik és ez a módja, de engem zavar, hogy világosbarna a színük. Lehetnének fényes fehérek és a szélük valahogy sötétebb. Aztán észrevettem, hogy a hátsó oldalakon található tervek között van egy Anita, akinek ilyenek a hegei.

A szereplők meglepően találóak. A kötekedésem csak abból fakadna, hogy húsz rész után igen pontos elképzelésem van arról, hogy hogyan néznek ki. Természetesen a legkidolgozottabb és a legjobb Anita megjelenítése. Jean-Claudeból kicsit (azt hiszem az emészthetőség és a stílus kedvéért) visszavettek. Edward arca szögletesnek szögletes, de kicsit szikárabbnak képzelem, így túl tejfölösszájú. A patkányoknak pedig szégyen nem szégyen utána kellett olvasnom, mert valamiért én úgy gondoltam rájuk, hogy csak nagy és nagyobb patkányok. Nem ilyen puma-szerű izom lények.

Peter Abrahams – Lenn, a nyuszi barlangjában

Relytélyes események Echo Fallsban

„Elindultak sétálni.”

Hatalmas betűkkel áll a könyvön, még a szerzőt is második helyre utasítva, hogy Stephen King ajánlásával. Nem sokat gondolkoztam, hogy megbízzam kedvencem ízlésében, hanem megvettem ezt a gyerekkönyvet. Gyerekkönyv? Igen, a második fejezet után már biztos voltam benne, hogy ennek a darabnak az Ifjúsági irodalom felirattal ellátott polcon a helye. Valahogy ez elkerülte a figyelmemet a vásárlásnál, most nem állítanám biztosan, hogy más hibája volt. Mivel már 5 éve történt, nem emlékszem pontosan, de azért gyanakszom.

Peter Abrahms oldalát böngészve kiderül, hogy egy gyermekeknek szóló sorozat első darabja a Lenn, a nyuszi barlangjában. A nyolcvanas évektől publikáló írót ezek a kötetek tették igazán híressé. Ezt megelőzően többségében felnőtteknek írt krimiket, amikben fontos szerepet kapott, hogy más tájakra kalauzolta el olvasóit. Aztán 98-ban elhangzott a mindent megváltoztató mondat „My favourite American suspense novelist.” Stephen King.

A főszereplő Ingrid, aki egy majdnem 13 éves kiskamasz. Már a könyv első oldalain megtudhatjuk, hogy kedvence Sherlok Holmes és ehhez mérten ő is igyekszik megfigyelni az apróságokat. Ezzel a remek módszerrel Ingrid elmesélése alapján közelről is megvizsgálhatunk bizonyos részeteket. Ez a fogás az írót dicséri, így a szövegben nem keltenek zavart ezek a kis elemek. Ingrid számára most nyílik ki a világ és mi elkísérhetjük erre az útra. Feltérképezi a környéket, Echo Fallst. Először érdeklődik utána fiú és először van köze gyilkossághoz. 

A békés, csendes kisvárosban ugyanis (váratlanul) megölnek valakit. Az áldozat Katherine Eve Kovac alias Dilinyós Katie. Pont az a fura magányos nő, aki Ingridet beinvitálta magához, amikor a lány kicsit eltévedt. Nagy zavarában a lakásban felejtette a piros focicipőjét és így máris nyakig ül a slamasztikában. A történet érdekes, fordulatos és szórakoztató. Hogy jön egy nyomozáshoz az Alice csodaországban? Hát a színjátszó körrel éppen ezt a darabot próbálják a gyerekek. Természetesen több elem is szerepet kap a könyv egészében, utalások és helyzetek mutatnak Lewis Carroll művére.

A gyilkosságon kívül nagy hangsúly van a kiskamasz léten, hiszen ifjúsági irodalomról beszélünk. Abrahams találóan írja le a lány gondolatait, kapcsolatait és ezt nem csak a ködös emlékeimre alapozva mondom, hanem a sikeresség alapján. A gyerekek biztos nem szeretnék, ha állandóan az járna olvasás közben a fejükben, hogy Ja, ahogy te azt elképzeled.

A fiatalok számára egy elrettentő tulajdonsága lehet a könyvnek, a hosszúsága. 350 oldal. Bár, a Harry Potter és a Twilight bebizonyította, hogy van az a történet, amikor a mennyiség nem szempont. amúgy meg szeretném hinni, hogy aki olvas (még ha tizenéves is), annak nem számít, hogy milyen hosszú egy könyv.

M.C. Beaton – Agatha Raisin és a parázna lódoktor

„James visszavonult a házába, és bevágta az ajtót, miközben az össze nem illő pár nevetve és kiabálva folytatta az útját.”

Megszokottól eltérően, kicsit hosszabb bevezetés következik. A sorozatokkal állandó problémában vagyok. Annyira zavaró, hogy nem jelölik rendesen, már többször említettem és most megint belesétáltam. Ugyanis azt hittem, hogy ez a sorozat első része. Igaz, nem néztem utána rendesen, de mivel nem jelzik, a kiadás dátuma alapján gondoltam így. Amúgy a Spenótos halálpitét vettem volna meg, mert annak tetszett meg a címe, leírása anyukámnak. (amúgy mondanom sem kell, hogy nálunk összevissza adják ki, mert végül is a spenótos az első) A könyv ugyanis ajándék volt és így adódott még egy probléma már ebből a címből. Elsőre nem tudták hova tenni. Ugyanis valljuk be, fura a címben az a szópár, hogy „parázna lódoktor”. A párom, amikor először meglátta a borítót egyből azt kérdezte, hogy ez milyen könyv? Tehát annyira nem passzol, az eredeti cím meg hát köszönni sem köszön a magyar testvérnek: Agatha Raisin and the Vicious Vet.

A borító viszont egy az egyben megegyezik az egyik külföldi tervvel, ami csinos. Jó ez a fehér háttér és a rajzolt téma. Egy valami még különlegessé is teszi, a szöveg elrendezése. A cím ugyanis a főszereplő nevével kezdődik minden esetben (ami jelenleg pontosan 22t jelent) és ez az oldal tetején látható. Pontosan úgy, mint ahogy az írókat jelölni szokták. M.C. Beaton azonban nem akar átverni, alul az ő neve is, megegyező nagyságban fel van tüntetve. Ez csak egy kedves, ötletes kikacsintás. Ahogy a főszereplő neve is összecseng azzal a bizonyos, nagyon híres Christievel.

M.C. Beaton neve összeforrt a krimivel, de romantikus olvasnivalóval is ellátja a közönségét. Eddig 101 írása született, 11 sorozat, ezek közül kettőnek több, mint húsz része van, ezek Agatha Raisin és Hamish MacBeth történetei. Saját nevén, Marion Chesneyként is publikált, de már a romantikus könyveit is kiadták M.C. Beaton név alatt is. Honlapján nem sok személyes információ található az írónőről, de azért érdemes bekukkantani.

Igazából lehet, nem is baj, hogy ilyen hosszúra sikeredett a bevezetés, mert a könyvről nem sok mindent tudok elmondani. Amikor első ízben próbáltam meg összegezni a gondolataimat csak egy jelző volt, ami előkerült és ez ennyi: aranyos. Próbáltam forgatni, hogy, na de mégiscsak mélyebb értelmet kéne előcsikarni, de rendre csak az jött fel: aranyos. Ájjj. 

Igazából nem számítottam semmire, mert ez egy kis nyomozós szösszenet, csak egy kicsit mulatni szerettem volna. Azonban amikor a végére értem nem tudtam volna megmondani, hogy mi visz rá valakit arra, hogy rajongjon a karakterért és mind a 22 könyvet beszerezze. Agatha Raisin engem nem nyűgözött le, se nem volt szimpatikus, se nem idegenkedtem az idősödő nőtől. Olyan semleges volt. Pontosabban némi zavart keltett, hogy viccesnek kellett volna éreznem, hogy olyan helyzetidegen a viselkedése. Az egyik humorforrás ugyanis az lenne, hogy a vidéki életbe belepottyant Agatha nem képes megfelelően öltözködni, még itt is a méregdrága, elegáns ruhatárából válogat és megragad minden alkalmat, hogy átöltözzön. 

A nyomozás pedig nem egy nagy só. (ez egy komoly kritikusi kategória) Agathával közösen a helyi agglegény, James Lacey is kíváncsi és elhatározzák, hogy nem egy véletlen baleset áldozata lett az elhalálozott állatorvos, hanem idegenkezűség van a dologban. Így házról házra járják azokat, akik a doktor ismerősei voltak és mindenkit beavatnak a feltételezésükbe. Ennél a pontnál felteszik a mindent eldöntő kérdést, hogy az aktuális faggatottnak mi a sejtése, ha gyilkosság történt ki lehetett az elkövető. Aztán szépen, lassan egyre többet tudnak meg.

James Lacey, a nyugalmazott katona karaktere olyan Mr. Darcy-szerű akar lenni. Nekem inkább olyan üres lett. A karót nyelt, szűkszavú férfi azért tud izgalmas is lenni, profi betörő és a közelharc során sem kell félteni. Több lehetne az ilyen akció. Mindamellett kiderülhetne több magánéleti információ Jamesről. Megrögzött agglegény és könyvet ír(na) pluszban minden magányos vénlány szemet vetett rá.

Tényleg, aranyos és ha valaki oda van az ilyen limonádés nyomozós könyvekért, annak biztos a kedvence lesz. Azonban érződik rajta, hogy 93-ban íródott az idősebb korosztály számára.

Domonyi Rita, Nagy Dóra – Süteménység

A sütemények édes élete

Ajándék könyv kicsiknek

Amikor először lapoztam át a könyvet, nem tudtam eldönteni, hogy ki a nagyobb zseni, az író, vagy az illusztrátor. (ha a fociban minden játékos lehet zseni, máshol miért ne lehetne az valaki, aki nagyon jó?) Szimpatikus megoldásként, és gondolom a közös munkát is jelezve a borítón a szerzőnél két nevet találunk. A sütikről szóló kis műremekeket Domonyi Rita írta, a kötetet tervezte és a rajzokat készítette Nagy Dóra. Domonyi Ritával itt található egy interjú, amit elolvasva egyből az volt az érzésem, hogy a legszívesebben azonnal felhívnám, hogy beszélgessek vele. Persze, az ember ilyet nem tesz, így marad a könyv ismételt, mosolygós átlapozása.

Tizennégy édes mese található a könyvben. Annyira süti! Különböző édességek élettörténetét követhetjük egy-egy oldalon nyomon. A találó kifejezések, szójátékok garantálják, hogy nem csak a gyerekek, hanem a szülők is szeretni fogják a mesekönyvet. Szigorú szakmai véleménnyel állíthatom: annyira jó!

Az egész kicsiknek még nagyon bonyolult, de a lelkesebb szülők már 4, 5 éves gyermeküknek felolvashatják a tanulságos meséket. Azért a lelkesebbek, mert valószínűleg több szó, kép magyarázatra szorul majd. Ráadásul vannak olyan részek, amihez egy jó adag fantázia is szükséges, hogy a kicsiknek is érthető formába szedjük. Például a 15. oldalon egy más-féle sütiről olvashatunk. „Már gyerekkorában is szalámis szendvicsnek öltözött.” Ááááá! Imádom.

Igaz, ebben a rovatban gyermekirodalomról beszélünk, de bohó felnőtteknek is jó ajándék lehet. Nekem kétszer is meg kellett vennem. Első alkalommal magamnak, aztán újból nekem. Merthogy az egyik barátnőmnek lelkesen mutattam, hogy milyen kincset találtam. Kölcsönkérte, hogy minden történetet elolvashasson. Majd megkérdezte, hogy nagy gond lenne, ha megtartaná, mert beleszeretett.