Bret Easton Ellis – Nullánál is kevesebb

„Miután elutaztam.”

Az Európa kiadó a regény folytatásának apropóján új borítóval kiadta, Ellis első könyvét. A minimalista stílus pofásra sikeredett, és grátiszként még passzol is. Nagy várakozással kezdtem bele A vonzás szabályai miatt, mert az a leg. Az rémlett, hogy a Nullánal is kevesebb egy, az elsők között, de azt csak később tudatosítottam, hogy pontosabban az első regénye, 1985-ből. Még csak 21 éves egyetemista volt.

A könyv címe, Nullánál is kevesebb, egy Elvis Costello szám címe. A zenész a főszereplő szobájában is megtalálható. Plakátja az ágya fölött díszeleg. Amíg el nem olvastam, hogy ki volt ez a fazon, nekem semmit sem mondott az egész. (Amúgy milyen helyes, a születési neve: Declan PatrickMacManus, a menedzsere javaslatára lett belőle Elvis.) Ebből is kitűnik, hogy a zene nagy szerepet kap a könyvben, ahogy Ellis többi művében is. Zene a rádióból, tévéből, házibuliban, kávézóban. Ha valakinek hasonlóan halvány lilája sem lenne a számok 80%-áról, ahogy nekem, ajánlom az olvasás mellé a zenék gyűjteményét.

A rá jellemző egyedi stílus már itt megjelenik. Lehet, kevésbé kiforrt még, de akkor is fantasztikus. Clay gazdag családjához utazik haza az egyetemről az ünnepekre. Az elkövetkező heteket az ő tolmácsolásában olvashatjuk. A szöveg ritmusa , a beszélgetések dinamikája teremti meg a hangulatot. Ami persze Clay érzéseivel harmonizál. Lassan beszippant az örvény, ami ezt a kiégett társaságot tartja mozgásban.

A könyv vége fele már valahogy nem számít az ember többre. Az eddigi történtek elaltatnak és akkor Ellis bedobja a nehéztüzérséget. Hirtelen arcba vág. Ugyan úgy, mint Clayt az eddigi élete, a felismerés, hogy hiába tűnik stagnálásnak, mégis vezet valahova és az a jövő egyáltalán nem jó. Teljesen meglepődve vettem tudomásul, hogy örülök neki, hogy Claynél még nincs minden veszve. Ugyanis nem tudom, hogy pontosan hol kezdtem el megkedvelni ezt az elkényeztetett drogost.

Valahogy itt a végénél állandóan a Bűn és bűnhődés lova jutott eszembe. Ha akkor lett volna net, csak így rákerestem volna, hogy mi a csuda van azzal a szerencsétlen állattal, de akkor még nem tehettem, ezért a nyomasztó képpel a fejemben kellett mászkálnom, amíg oda nem értünk az órán. Na most valahogy sikerült, pont ezt a szörnyű érzést előcsalnia belőlem a történetnek. Szinte biztos vagyok, hogy hasonlóan hat másra is. Mindenkinek van honnan merítenie.

Érdekes szerelmi háromszögben él Clay, kb úgy, hogy nem is tud róla. Csak apró jelzések, elejtett mondatok vezetik rá az olvasót, hogy Clay főiskolás barátját, Danielt valószínűleg közelebbről is ismeri. Csakhogy ez annyira lényegtelen számára, hogy nem említi meg sehol. Blair persze féltékeny. Blair, akit legalább Clay volt, hogy felvállalt, de most leginkább nem érdekli. Nem mintha a világon bármi más érdekelné.

Úgy döntöttem, annyit lamentálok a könyvről, megnézem a filmet. Ha már született jó adaptáció, lehet ezt sem szúrták el. Nem kellett volna. Az lehet, hogy 1987-ben ez egy jó film volt, de hogy nem sok köze van a könyvhöz az is biztos. Robert Downey Jr. édes volt 20 évesen, hát ennyit szűrtem le a dologból. Lehet Ellis itt még fiatal volt ahhoz, hogy a kezében tartsa a filmesítéssel járó kérdéseket. Túl sok kompromisszum született és végül így lett ez a valami. Sajnálom.