Marie-Claude Monchaux – A sehány éves kislány

Ajándék könyv kicsiknek

Ez, a most bevezetésre kerülő Ajándék könyv kicsiknek c. rovat első darabja. A barátaimmal folytatott beszélgetésnél merült fel, hogy lehet, szükség lenne pár gyerek könyv bemutatására is. Így, az új koncepció szerint, havonta egy, a gyerekeknek készült mű is előkerül. Azt hiszem, minden alkalomra remek ajándék a könyv. Legyen az karácsony, húsvét, mikulás, valamilyen, esetleg gyerek-, szüli-, vagy név-nap, hétvége vagy hétköznap.

A szexuális felvilágosítást nem lehet elég korán kezdeni. Azok a szülők, akik prűdségük miatt nem foglalkoznak ezzel a témával, nagy hibát követnek el. Sajnos a gyermek saját maga kénytelen megtanulni dolgokat. Akár megalázó, kellemetlen helyzetbe is keveredhet, ami örökre nyomot hagyhat benne. Talán azok, akik mostanában vállalnak gyereket, már egy olyan generáció tagjai, ahol kevésbé jellemző a gondot okozó elzárkózás. Azonban még a nyitottabbaknál is probléma lehet a mit és hogyan kérdéskör. Nekik segíthet a nevelésben ez a könyv.

Marie-Claude Monchaux francia újságírónő, több csodás gyermekkönyvet is írt. Magyar fordításban sajnos csak kettő jelent meg, a Sehány éve kislány és a Nekem két születésnapom van. Monchaux-nak nem csak a kedves történeteket köszönhetjük, hanem a gyönyörű krétarajzokat is. Az írónő egyben az illusztrátor is. Itt található pár kép, ami a különböző korok viseletéről szóló művében szerepel. Ezek a rajzok nem csak a kicsiknek tetszenek, hanem a szülők is örömet lelhetnek a nézegetésükben.

A sehány éves kislányban, a 2 éves Marika meséli el születésének történetét. A képeken látható, ahogy az idő múlásával a magzat az anya hasában fejlődik. Szó esik a családalapításról, a nemek közti különbségekről, eltérő kultúrákról. Az oldalakon olvasható pár mondat egyszerűen és érthetően van megfogalmazva. A rajzok mellett ebben rejlik nagyszerűsége. Nem kell hosszú fejtegetésbe bonyolódni, a megfelelő szavakat keresve ami csak még több kérdést szül. 

Érdemes már a két év körüli gyermeknek megvenni a könyvet, de a színes képek miatt akár hamarabb is lehet lapozgatni. Testvér születésénél is hasznos, hogy lássa a nagyobb, mi is történik az anyukájával. Az óvodában, de a cserfesebb bölcsisek között is felmerülhet a nemiséget, születést érintő téma. Ilyen esetben is megkönnyítheti a szülők feladatát ez a könyv. 

Itt látható a belső oldal, aminek mintája szintén nagy kedvencem:

Chelsea Cain - A fúria

„Utoljára még azt érzékelte, hogy Debbie kiveszi a kezéből és visszateszi az asztalra.”

Chelsea Cain honlapja igényes, blogján több érdekességet is találhat, aki érdeklődik. A legegyszerűbb tájékozódási pont mégis a színvonalasan megírt wiki cikk. A szövegen első pillanattól érződik, hogy tanult ember munkája, Cain újságíróként végzett és dolgozott, önéletrajzi ihletésű, első könyvét 24 éves korában adták ki. Az író személyes vallomása, hogy hogyan jutott el a fúria megírásáig, itt található. A folytatás pedig méltatlankodással teli.

Hogy lehet az, hogy sehol, jobban mondva SEHOL sincs feltűntetve, hogy ez egy sorozat első része??? Ez milyen üzletpolitika? Megnézzük, hogy fogy az első rész, aztán majd döntünk, hogy érdemes a folytatással foglalkozni? Amúgy meg, ha lett volna egy kis sütnivalójuk, sürgősen folytatják a további részekkel.

Legalább annyira fáj, hogy a borító egy az egyben olyan, mint ha Tess Gerritsen vagy Karen Rose könyve lenne. Mert képesek voltak három különböző szerző könyvét egyformára elkészíteni. Ez a fekvő pucér nő azt sem tudom, hogy hogy jön ide. Komolyan érdekelne, hogyan lehet elfogadni egy teljesen megegyező borító tervet? Vagy ez volt a koncepció? Ezek a könyvek hasonlóak, thrillerek. Mi lenne, ha ezt jeleznénk azzal is, hogy egy az egyben megegyezik a borító? Egy pucér nő meg olyan hívogató.

Már ez az utolsó icike picike megjegyzés. A cím. Hogy a csudába lett a Heartsick-ből Fúria? A következő részek utána, Sweetheart, Evil at Heart, és a feketebárány The Night Season. Semmi köze az egésznek semmilyen fúriához. A szívvel annyi jó, hangzatos cím lehetne. Nem látok logikát, értelmet a dologban. A könyvhöz sehogy sem kapcsolódik. Ha csak nem az agresszió vonalon, mert igen, fúria, bosszúálló, hirtelen haragú, őrjöngő, de ezek egyikét sem képviseli a történetben semmi és senki. Így ez egy elég gyenge asszociáció lenne egy címhez.

Az a helyzet, hogy ismét nem tett semmit azért az Ulpius, hogy megváltozzon a róluk kialakított negatív képem. Bár, ami a lényeg, hogy jó könyvet választottak. A fúria tényleg egy remek thriller. A hátsó borítón talán erre akarnának utalni: „Érzéki kínzások, szenvedés és szenvedély őrület és ösztön – a Fúria 2010. egyik legígéretesebb könyvsikere ebben a műfajban.” A mondat annyi sebből vérzik, hogy inkább nem is nyúlnék bele.

Hatásos felütéssel kezd Cain és ezt a szintet folyamatosan tartja. Ez hatalmas teljesítmény, csak egy baj van. Az, hogy az állandóságból nincs kiemelkedés. Archie Sheridan nyomozó két évvel korábbi megkínzásának részletei folyamatosan derülnek ki. Azonban a jelen idejű történések miatt nyilván való, hogy túléli. A másik személy, aki életveszélybe kerül, szintén főszereplő. Így érte sem izgulunk úgy igazán. Ezeket az igazán kiemelkedő részeket hiányolom. Bár ez is jó hír, hiszen hány könyvről mondható el, hogy remek szintet folyamatosan tartó történetből hiányoznak az ezt túlszárnyaló elemek?

10 évig tartja rettegésbe Portlandet egy őrült sorozatgyilkos. Az elkövető agyafúrt, többek között még a világ egyik legjobb profilozóját is bepalizza. Azonban ez egy két éves történet, azt az elkövetőt elkapták, bekaszlizták. Most egy másik gyilkos szedi áldozatait, akinek kézre kerítéséhez Archie Sheridant kérik fel. Azt a nyomozót, aki az előző sorozatgyilkos elkapására összeállított csapatot vezette. Nem mellesleg az őrült nő utolsó áldozata volt. A karakter kicsit hasonlít Dr. Housera, csak nála szélesebb a függést okozó gyógyszerek palettája. Egyik nagy erénye, hogy igazi hús-vér figura. Elhisszük, hogy él valahol egy Archie Sheridan. Ahogy a fiatal újságíró, Susan is egy jól megformált figura. Első pillantban kicsit húztam a számat, mert mostanában sok az újságíró. Azt hiszem, ezt olyan romantikus szakmának látják. Azonban a korrekt leírásból már éreztem, hogy Cain vagy jó munkát végzett a kutatás közben, vagy van némi köze a dologhoz. (Ha nem ismerem az írót, csak a könyv befejezésével nézek utána, hogy ne legyek előítéletes.) A nyomozáshoz csatlakozó újságíró közelebb hozza az olvasóhoz a történéseket. Remek kalauzként működik.

A könyv nyelvezete nagyon jó. Élvezet olvasni. A szöveg pedig pont megfelelő arányban tartalmaz leíró részeket is. Könnyen elképzelhető a környezet, a szereplők sosem ácsorognak légüres térben. A helyszín mindig egy olyan ponttól indul el, amit bárki könnyen felidézhet. Aztán az aprós részletekkel teszi egyedivé. A filmes hatás garantált.

G.P.Taylor – Tersias

„… kinyitotta fáradt szemét, arca ismét visszanyerte a színét, és Jónás letekerte a bíborkötést a fejéről.”

Az első könyv tőle, így a szokásos, rövid bemutatással kezdeném. G.P.Taylor hivatalos oldala nem tartogat túl sok infót. A Telegraph azt írja, hogy a Shadowmancer (ami egyébként a másik könyv, amit még tőle majd elő kerül) egy fantasztikus gyerek regény és C.S.Lewishoz hasonlítják. Hát a Tersias után el sem tudom képzelni, de majd eljutok odáig is.

Ez a világ annyira nyomasztó, hogy éjszaka az álmaimba is benyomakodott a ragacsos, bűzös, fekete sötétség. Mert itt kezdetben minden nyers és önző, magáért való. Az őrület közepébe csöppenünk, London, 1759 a Halley üstökös feltűnése. A várost mindenki, akinek van valami értéke és valamilyen lehetősége, elhagyta. Eljött a világ vége. Ezt a Londont azonban mágia járja át, de nem az utóbbi időben népszerűsített, csillogó fénycsóvákat vető mágia. Ezek a varázslatok fertőzőek és romlottak. Már az első oldalakon az arcunkba vágódik a kegyetlen valóság, amikor megismerjük Tersias rövid, szomorú történetét. A 12 éves fiút egy kalitkában tartja fogva tulajdonosa, Magnus Malakiás, az alkimista. A férfi jó üzletet csinált vele, mert a vak kis koldus különös képesség birtokában van. Megmondja a jövőt. Pontosabban földöntúli lények beszélnek rajta keresztül. Ezt az adományt anyjának köszönheti, aki megvakíttatta. Így több pénzt tudott érte kérni.

Be kell ismernem, hogy itt, a negyedik oldal környékén éreztem úgy, hogy most nem kívánom én ezt. Elborzasztott a kegyetlenség, valami vidító után akartam nézni. Aztán megmakacsoltam magam, ha már elkezdtem, nem fogom letenni! Ez nálam amúgy is alapelv. Így folytattam és jól tettem.

A több szálon futó cselekmény hamar összekapcsolódik, ami határozottan jó húzás. A szigorúan jó és rossz karakterekhez szokott lélek nehezen viseli az antihősöket. Így alig vártam, hogy visszatérjünk Tersiasra, hogy drukkolhassak neki. G.P.Taylor tudatában volt annak, hogy az olvasók nagy része hasonlóan reagál, ennek megfelelően dolgozta ki a könyv dinamikáját. Ez pedig nagyszerű lépés volt tőle. Szinte észre sem vettem, hogy más a főhős és a történet. A Tersias ugyanis nem áll meg az egyszerű regények színvonalán. Mély mondanivalóval és tanulsággal szolgál azoknak, akik elolvassák. 

Legnagyobb hatást a szokatlan megoldásokkal éri el. A karakterek egyedülállóak és a történet sem hétköznapi. Azzal, hogy nem tudjuk, ebben a világban mi lehet valós és mi nem, állandóan tőrbe csal. A kedvencem, amikor az egyik szereplő egy szellemről beszél. Felvesszük a várakozó pozíciót. Na, majd most megismerhetünk egy szellemet is! Mire a fiú közli, hogy csak el akarta ijeszteni a többit, már hogy lennének szellemek!

Az olvasásnál nagyon zavart, hogy sok a jegyzet, állandóan hátra lapozgattam a magyarázatért. Az első öt után úgy döntöttem egyszerűbben megoldom, hogy ne zavarjon. Elolvastam mind az 53 jegyzetet (a nagy része úgy is csak London egyes részeinek az elnevezése), így nem törte meg az olvasást a keresgélés. Felőlem ki is hagyhatta volna őket, számomra nem lényeges, hogy a Temze melyik oldalán van a kerület stb. Persze a hitelességhez elengedhetetlen, ahogy a pontos dátum is.

Lara Adrian – A vámpír bosszúja

Éjfél szülöttei sorozat 05

„Hogy csatlakozzanak a családjukhoz.”

Kicsit összegezném a történteket, mert most ez a befejező kötet. Nem kell aggódni, csak az én olvasatomban. Ugyanis csak akkor veszem meg, ha minimum 50%-ot engednek A vámpír sírjából, ami jelenleg az utolsó magyarul kiadott darab. Arra meg semmi sem vehetne rá, hogy ezt pusztán szórakozásból angolul olvassam. Pont annyit ér, amennyit szánok rá, azt az egy délutánt.

A tetszetős délibábot állító első kötet megzavart. Öt rész után az a sejtésem, hogy csak túl élénken élt bennem Kresley Cole által emelt mérce. Az iszonyatosan pocsék után teljesen logikus, hogy jónak éltem meg a vámpír irodalom ezen gyöngyszemét. Amúgy nagyon furcsának tartom, hogy ezek a történetek ennyire kelendőek, amíg pl. Hamilton, Darren Shan, Anne Rice könyvei jelenleg sehol sincsenek. Persze, persze nem ugyanaz, de a párhuzam azért áll, nem? Arra gondolok, hogy aki el van ezzel, miért nem érdeklődik a komolyabb és határozottan jobb könyvek iránt? Elfog a jeges rémület amikor arra gondolok, hány műremek vár még a polcon. Na de térjünk vissza az éppen aktuálisra.

A másodiknál aztán hirtelen elillan az érzéki csalódás által okozott pozitív kép. A vámpír ölelése egy tipikus második rész, ami alulmúlja a várakozást. Aztán jön a zavart okozó A vámpír vére Abban az esetben, ha ez nem lenne, könnyen kijelenthetnénk, hogy úgy rossz az egész, ahogy van. Azonban ez a könyv bonyolítja a történetet. Hamis reményt ad. Végül a negyedik és az ötödik könyv megsemmisítő csapást mér az olvasóra. Azt hiszem, van valami különleges agyzsibbasztó hatása, mert A vámpír bosszújának történetét már csak nyugodt szemlélődéssel követtem.

A cinikus harcos Niko, Nyikolaj élete felfordul, amikor a Rend küldetése miatt Szergej Jakut első generációs vámpírhoz utazik. A logikai bakik tömkelegével egy könyvet meg lehetne tölteni, így csak a legfájóbbat hoznám fel. Évszázadok alatt, a közös múlt fényében tényleg nem ismerik személyesen egymást az elsőgenerációsok? Halvány lövésük sem volt arról, hogy ki, merre és hogy él? Ráadásul milyen jó ötlet egy harcost elküldeni, hogy meggyőzzön egy elsőgenerációst, hogy jó lenne, ha együtt működne. Micsoda remek stratégia egyedül küldeni bevetésre az embereket.

A mostani kiválasztott, a harcos csaj vonalat erősíti. Persze nincs egy egységesített beavatási szertartás, kisfüzet a születéskor, vagy bármi, ahonnan a kiválasztottak tájékozódhatnának a helyzet állásáról. Így, hiába van képben valamennyire Renata, szerencsére még akad olyasmi, amiben elsőnek lehet lenni nála.

Dicséretes újítás, hogy van még egy izgalmas karakter, Renata mellett. Bár nem ad neki elég teret, a kapcsolatuk sincs kidolgozva, de már a jelenléte is üdvözítő. Amúgy meg lehet pozitívan szemlélni a kérdést, legalább nem zavarodik össze az ember. Nem kell megosztania a figyelmet. Azt hiszem az egyszerű és nagyszerű jegyében íródott a könyv, ahogy a karaktereket sem értheti félre az ember. Ez rossz, mert az ez meg jó, mert az. Punktum, nincs bonyodalom. Ez legalább olyan, mint a cím.

A könyvek címei semmilyen összefüggésben sincsenek a tartalommal. Igazságtalan vagyok, mert de, tényleg vámpírok szerepelnek bennük, ahogy az első tag sejtetni véli. Azonban mire kifogyunk az olyan megoldásokból, hogy a vámpír csókja, ölelése, vére, éjjele eljutunk a bosszújáig. Ami nem számít. Mert csak valamit mögé kellet írni, és ha testrészeket nem engedték (pedig, mekkora lenne, ha a vámpír szája, füle stb.) akkor jöjjön a bosszúja. A történetben sajnos nincs semmi bosszú. 

Az abszolút ötlettelen szexről jobb, ha nem is szólok.

Lara Adrian – A vámpír éjjele

Éjfél szülöttei sorozat 04

„Már azt hittem, sosem kérdezed meg!”

Mivel az első három rész minőségileg elég változatosra sikeredett, mindenre fel voltam készülve. Azt hiszem, ezért van, hogy nem váltott ki belőlem semmi erősebb érzelmet A vámpír éjjele. Az átlagos történet, átlagos karakterekkel, átlagos hatást keltett. Hát, ez is meg volt.

A negyedik kötet olyan, mintha már egy ideje a fiókban lapult volna. Igazából a második után közvetlen íródott, csak a kiadó megkérte, hogy tolják el egy kicsit, hogy ne kövesse egymást a két tök egyforma sztori. Semmi nem érződik A vámpír vére lendületességéből, megoldásaiból. 

Riót már az első kötet óta ismerjük. Nyilvánvaló volt, hogy meg kell menteni, de csak a kitartóbbak juthattak ideáig, hogy olvassák a megvalósítást. Az elárult és testileg, lelkileg és mentálisan is összetört harcoson logikus, hogy csak a szerelem ereje segíthet. Minden sorozatban van egy ilyen karakter csúnya égési sebekkel, itt miért ne lenne? A találó kezdés után még érdekelt is, hogy mi lesz. Mást nem hagyhatok kétségek között: semmi. Az indítás csak egy kósza jó ötlet eredménye. Ezután a lufi szép lassan leenged. Vele együtt az olvasó is belesüpped a közhelyek mocsarába.

A megmentő szerepét egy, az első oldalakon marha nagy zavart okozó fiú nevű nő, Dylan alakítja. Remek volt, hogy nem tudtam, hogy most félre értek valamit, vagy a fordítással van gond, vagy nem ismerek egy női nevet, amit így becéznek. Nem, nem az a baj, hogy így nevezte el a karaktert, hanem az, hogy nem képes hozzá úgy megírni egy könyvet, ahogy kéne. Az első fejezetnél amúgy a fordítás is fura, mintha még nem lenne kellően bemelegedve. A lány anyukája rákos és biztos sok volt a múlt időkből, hogy éppen mikor járt kezelésre, majd mikor esett megint vissza, de akkor is félreérthető lett a végső megfogalmazás.

A következetlenség többször kifejezetten idegesítő méreteket öltött. 

A lánynak mindennél többet jelent az anyukája, de amikor éppen úgy adódik a szex kicsit mégis fontosabb. Rióval az egyik jelenetnél úgy válnak el, hogy még megérdeklődik neki valamit, hogy az anyukáján segítsenek, de amikor megint találkoznak, nem kérdezi azonnal, hogy mi volt. Belefér még egy menet és aztán Rió idézi eszébe a lehetséges gyógymódot.

Rió tök oda van, hogy valaki rá tud nézni, meg tudja érinteni az elcsúfított teste ellenére is. Csakhogy Tess azonnal kezelésbe vette, miután a főhadiszállásra érkezett. Pont az előző könyvben volt kihangsúlyozva, hogy a gyógytornán, kezelésen milyen kedves, türelmes volt vele. Akkor is pont fojtogatni kezdte a lányt, amit aztán pepitában Dylannel is eljátszott. Nagyon ötletes.

Miért kell, hogy a kiválasztott ne tudja kezelni a képességét? Évtizedekig élnek így és annyi talpraesettség sincs bennük, hogy megpróbálják tudatosan alkalmazni az adottságukat. Itt aztán senki sem rendelkezik viszonylag nyugodt családi háttérrel. Tuti, hogy volt valami gyerekkori trauma is, ami miatt önként blokkolják a képességüket. 

A történet pedig ugyan az, amikor visszatérnek a bázisra a szobájában köt ki a lány ő meg veszettül védelmezi. A többiek viszont nem csipkelődnek, hogy nem rég mentek át ők is ezen és ez azt jelenti, hogy. Sőt, Lucan több ízben megjegyzi, hogy a kiválasztott mit keres itt és nincs helye a központban. Ez nagyon gyenge. Ha már nincs kikacsintás, legalább ne nézzük hülyének az olvasót.