Robert Charles Wilson – Örvény

„Ariel szívélyes üdvözletét küldi, és azt kéri, mondjam meg magának, hogy Texasban átkozottul meleg van.”

Megint az a fránya borító. A problémám: „A Hugo-díjas trilógia befejező kötete”. Bocsánat, de nem tudok elmenni egy ilyen csúnya csúsztatás mellett. Merthogy nem, nem a trilógia nyert, hanem az első könyv. Bármennyire is úgy vagyok vele, hogy ha lehetne, inkább ennek adnám az elismerést. Egy kis mellékes, amit az előzőeknél nem említettem, hogy nagyon jó, hogy az eredeti cím is a könyvre került. A formaságokat letudva, végre, most egy nagy adag lelkendezés következik. Vigyázzon, aki nem bírja!

 Az előző kötet befejeztével elszontyolodtam. Azt hiszem, ez érződik is a bejegyzésben. Annyira nem tetszett, hogy egyből elkezdtem az Örvényt, hogy gyorsan túl legyek az egészen. Úgy örültem, hogy ez a legrövidebb, mindössze 280 oldalas rész. Persze egy kis fény még pislákolt bennem, hogy lehet jobb lesz. Ez egy olyan realitást nélkülöző apró semmiség. Amit pont az ilyen esetek miatt nem szabad lebecsülni, hiszen ez a könyv jó. Mit jó? Nagyon jó! Így megmenekül az egész sorozat. Olyan jó, hogy nem kell, kidobott időnek érezzem, hogy elolvastam őket.

Már a felütés is tetszett. Ami nagyon hasznos, nem? Jó nem úgy olvasni, hogy ahamm, ahamm, jó, jó, de mikor történik már valami?! Sandra Cole (leegyszerűsítve), pszichiátrián dolgozik, ahol ő felel a betegek felvételéért. Igen, nekem már itt gyanús lett, hogy ebből még valami jó is kisülhet. Ugyanis egy regényben pszichés betegekkel foglalkozni igazán hálás téma. Wilson természetesen már az előzőekben is bizonyította, hogy igen pontosan ismeri ezeket a szilárd alapokat és úgy tud hozzájuk nyúlni, hogy az ne legyen fájdalmasan unalmas. Gondolok itt többek között az ikrekre, a halandóságra, Istenre, és a „bogár a nagyító alatt” c. gondolatra és a satöbbire.

Főszerepet kap egy, a pszichiátriára frissen bekerült beteg. Az előző részek után mi tudjuk, hogy Orrin Mather biztos nem őrült, de azt persze nem tudjuk, hogy mi is pontosan. Az enyhén fogyatékos fiú érdekes jegyzeteket cipel magával, ami a következő szavakkal kezdődik: „A nevem Török Findley”. Ebből sejthető, hogy Wilson visszatér az első könyvnél alkalmazott szerkesztési elvhez, csak magasabb szintre emeli azt. Két idősík fut egymás mellett, hogy végül bravúros befejezésben egyesüljenek. Az, hogy a könyv vége nagyon jó, csak egy kis része a történetnek. Ugyanis önmagában ez kevés volna.

Wilson érdekes, visszás helyzetet hoz létre azzal, hogy az olvasó másképp gondolkodik, mint a főszereplő. (Ezzel is még izgalmasabbá teszi a könyvet) Sandra Cole ugyanis miközben olvassa Orrin feljegyzéseit megpróbálja megérteni azt. Kinyomozni, hogy kik lehetnek a szereplők, mi a szimbolikus jelentése Orrin számára ennek a történetnek, esetleg ki diktálhatta, milyen összefüggésben áll az életével? Az olvasó tisztában van vele, hogy volt egy Török Findley és ha ez a fiú az ő történetét jegyzi le, akkor annak csak az lehet az oka, hogy valami különleges kapcsolat van közte és a Feltételezettek között. Ennek a plusz tudásnak a birtokában érdeklődve olvashatjuk, hogy Sandra milyen elméletekkel áll elő és közben morfondírozhatunk a saját elgondolásainkon.

Mi történt Török Findleyvel a halála után? Egy szempillantás alatt 10 ezer évet ugrik az időben és amikor a Feltételezettek kiköpik egy különleges közösségbe csöppen. A férfit egy szekta tagjai várták, hogy általa beteljesülhessen a jövendölés és a Feltételezettek a keblükre öleljék a hívőket. A sok jó rész közül itt jön a következő. A szekta. Nekem nagy kedvencem. Ismét az első könyv egyik része, csak sokkal nagyobban és jobban. Merthogy ez nem egy pár fős csoport, akik a vörös borjú megszületésére várnak, ha nem egy mesterséges szigetcsoportokból felépülő óceánjáró hajó, a Vox. Egy mikrokultúra, ami 500 éve alapult és céljuk, hogy eljussanak az ősi Földre. Nem nagyon tudok többet elárulni a dologról anélkül, hogy elrontanám az olvasás élményét, így nem is teszem. Ahogy az egész könyvről sem tudok a túlírás veszélye nélkül írni. A lényeg már kiderült, az Örvény egy igazán jó regény.

Robert Charles Wilson - Tengely

Robert Charles Wilson - Pörgés

Robert Charles Wilson – Tengely

„Úgy tűnik, mintha örökké tartanának.”

A borító büszkén hirdeti: A Hugo-díjas kötet folytatása. Hát igen, egy sorozat második része. Pont olyan, mint ahogy sajnos gyakran lenni szokott. Kevesebb ötlettel és élettel (vajon a harmadik kötetre már teljesen kifullad?). A Tengely egy hosszúra, túl hosszúra sikeredett novella.

Sajnos egy csipetnyit sem kapunk abból a bravúros szerkesztésből, amit a Pörgésnél alkalmazott Wilson. Egy-két apró kivételtől eltekintve minden fájdalmasan unalmasan egy irányba halad, szögegyenesen A-ból B-be. Apró morzsák a múltból és slussz passz érjük be a kissé vontatott jelennel.

Tőle elvárható módon a történet az új bolygón játszódik. Azonban szó sincs arról, hogy a civilizációnk újraépítésénél vesztegetnénk az időnket, már túlhaladtunk a betelepülés korán. (most nem azért, de egy kis csoportos Robinson Crusoesdi milyen érdekes lenne…) Egy szerencsétlen, kissé megszállott nőnek köszönhetjük, hogy belecsöppenünk a történet sűrűjébe. Bár ez az erdő elég ritkás nekem. Akarom mondani, nincs igazából a történetnek sűrűje. Tehát a főszereplő megint nem. (hogy affene vinné el) Lise Adams erőtlen karaktere csak közönyt vált ki belőlem. Egy pillanatig sem érdekel, hogy mit derít ki apjának eltűnéséről. Ami meg végül kibukik, hát nem nagy bónusz. Amúgy meg nem érthető, hogy az eddig gyenge nő, most honnan merít. Apja elvesztése után ugyanis hozzámegy a biztonságot nyújtó jelölthöz, aki aztán biztos nem olyan illékony, mint apuka. Ez az egyetlen érdeme. Ezt pedig a nő mondja ki. Hirtelen elég egy kis románc és a házasság már volt, nincs. Az édesapja eltűnésének nyomozásába veti bele magát Lise és beletenyerel valamibe. Kb itt kezdődik a történet.

A másik szál pedig egy különleges kisfiúról szól, aki feleannyira sem érdekes, mint lennie kéne. Amolyan Stephen Kinges gyerek karakter, 12 éves, pont a pubertás határán, keveset beszél és különleges kapcsolata van a  külvilággal. Persze a történet kulcsa.

A központban álló kérdés, hogy a tudomány nevében meddig lehet elmenni. Hol vannak a határok? Erre rájönni nem nagy tudomány és Wilson elkövet egy hibát. Túl sokszor mondatja ki a karakterekkel a magától értetődő gondolatot már-már megsértve az olvasót.  Morfondíroztam is rajta, hogy lehet ennek valami plusz, mögöttes tartalma, vagy tényleg csak szimplán kényszert érzett rá, hogy harmadik, negyedik alkalommal is elhangozzon: De, hogy lehettetek erre képesek!?

Fanatizmus most is jelen van. Így hit és a realista látásmód ütköztetése is, de nem keríthetünk nagy feneket a dolognak. Annyi mély tartalom sincs benne, hogy érdemes gondolatot ébresszen. A világtól való elzárkózás és a hatalmas, emberen túli dolgoktól való félelem pedig megint csak két embertípuson keresztül manifesztálódik. Fájdalmasan egyszerűen ismét egy házaspár női, férfi tagjának viselkedésében kibontva. A Pörgésben legalább az ikrek is ott voltak. Ez a kétarcúság azt hiszem Wilson egyik vesszőparipája, amihez most tényleg nem sikerül pluszt adnia. De (és hála legyen, hogy itt lehet ez a de) érdemes elolvasni a könyvet.

A trilógiát őszintén, sok szeretettel ajánlanám mindenkinek, aki scifi rajongó. Igaz, olyan toldalékkal, ami sokakat elbátortalaníthat. A megjegyzésem ugyanis az, hogy nem szabad kihagyni Wilson sorozatát, mert a befejező résszel igazán nagyot alkotott. A harmadik rész nélkül számomra nem érne egy fabatkát sem, de így kötelezők közé tartozik. A teljes történethez, az egész átlátásához pedig szükség van az első két kötetre. Sajnálom, ha ezzel elveszem valakinek a kedvét, de így látom. Azt hiszem, szerencsére, aki már itt tart a Tengelynél annak ezzel a lábjegyzettel inkább jó hírrel szolgálok. Lehet, hogy ez a könyv nem az igazi, de az Örvénytől eláll a lélegzet. (és büszke vagyok magamra, hogy ilyen menő bulváros beharangozók is sikerednek néha)

Robert Charles Wilson – Pörgés

Robert Charles Wilson – Örvény

Robert Charles Wilson – Pörgés

„A történelem csak akkor fog elkezdődni, amikor partra szálltunk.”

Ha már az elütésekre képtelenek figyelni, legalább a borítók értelmesen néznek ki. Amúgy hangulatában hasonlít is az eredetire. Robert Charles Wilsont ez a könyv, majd sorozat tette széles körben ismertté. Szakmai körökben már az első regényével is elismerést szerzett, A Hidden Place Philip K. Dick díjra is jelölték 1986-ban. Később másik két könyvével meg is nyerte a díjat. Hugora is többször jelölték, de végül a Pörgéssel sikerült nyernie is.

A történet érdekes és sikerült annyira egyedivé tenni, hogy tényleg egy különálló egész. A felütés szerint a csillagok eltűntek és hamar kiderül, hogy valami földönkívüli erőnek köszönhetően a bolygónk elszigetelődött a világegyetemtől. Egy láthatatlan burok vesz körbe minket, aminek mellékhatásaként gyorsan közeledik az emberi faj a kipusztuláshoz. Ez pedig tényleg csak a könyv és egyben egy sorozat kezdete.

A kilátástalan helyzettel bírkózó fajunkat és az új helyzethez megoldást kereső elitet Tyler Dupree szemén keresztül látjuk. Tyler egy olyan fiú legjobb barátjaként nőtt fel, aki kulcsfontosságú szerepet játszik az emberiség sorsának további alakulásában. Ez kapóra jön, így igazán bennfentesnek érezhetjük magunkat. A tömegnek még halálra rémülni sem volt ideje, de mi már tudjuk is, hogy szegény szánalmas átlagot mi rettenti meg. Ez a távolság végig megmarad, ami kicsit zavart engem. Csak pár hír, hogy az eseményeket milyen módon tálalták a publikumnak, pár szereplő, aki emberien viselkedik. Persze valamit, valamiért, máshogy nem lehetnénk benne az események sűrűjében.

Mégis, Tyler nekem nem elég jó. Rideg, érzelemmentes. Csak úgy van. Igyekszik jó lenni, a megfelelőt cselekedni, de a lélek hiányzik belőle. Még a kitartó, évtizedeken áthidaló szerelme is csak valami beteges, üres ragaszkodássá degradálódik így a szememben. Hiszen sosem tesz semmit. Hagyja, hogy jobbról balra tegyék, utasítsák, kérjék, kihasználják. Az sem segít, hogy egy ponton ezt kicsit erőltetetten, de megpróbálja nekünk megmagyarázni Wilson. Úgy beállítani, hogy ez a kialakult helyzetre való sajátos reakciója Tylernek. Az a baj, hogy mivel a karakter nem győzött meg és mindennek ő az alfája és omegája, hiszen csak az ő életét ismerjük és általa másokat, így annyira nem. 

Amit sajnálok. Mert a történet, a megoldás, amire jutnak és kivitelezés mind, mind nagyon tetszik.  Az elmesélés módja pedig egyedi és remekül fenntartja az érdeklődést. A legelső oldalakon Tyler ugyanis valami szert kap, aminek mellékhatása az írás. Így a jelen mellett párhuzamosan megismerjük a múltat, az utat, ami ide vezetett. Az író remek ritmust alkotott, mestere a figyelem fenntartásának. Az egész ettől válik igazán jóvá. Gyorsan el is kezdem a 2. részt, hátha a főszereplő nekem való és így még élvezetesebb lesz. (bár sajnos az egyik barátom jóslata alapján nem fog tetszeni a folytatás…)

Persze olvasás közben a szünetekben többször megfordult a fejemben: Mit tennék, ha tudnám, nincs messze a világ vége? Melyik csapathoz tartoznék?