2011. június 30., csütörtök

George R. R. Martin – Varjak lakomája


„Mint a disznópásztor.”



A tűz és jég dala az elmúlt egy hónapban az egyik nagy kedvencemmé lépett elő, lebilincselő, fordulatos, szórakoztató a világ pedig bámulatos. Azonban amiről én beszélek az egy három kötetes sorozat, ami a Trónok harcából, a Királyok csatájából és a Kardokviharából áll.

A Kardok vihara után úgy vettem a kezembe a Varjak lakomáját, mintha nem is értem volna a végére. A közvetlen folytatásra voltam kihegyezve, amit a 2. és a 3. rész is hozott. Rövid prológus után a prófétára, majd az őrség kapitányára tértünk, a hatvanadik oldalon pedig Cerseihez is elérkeztünk. Itt már gyanakodtam. Két új szereplővel nyit, minden joga meg van hozzá és Cersei története ugyanott veszi fel a szálat, ahol az előző könyvnél letettük, így megint elaltatott, aztán Brienne követi és akkor kicsit belelapoztam, hogy mi is van azokkal, akik igazán számítanak? Nem olvastam el mást, csak a lapok tetején található neveket és sehol senki. Pontosabban alig-alig. 

Akkor elkezdődött és egész a legvégéig tartott, de büszkén állíthatom, hogy túl vagyok rajta. Mert kit érdekelnek? De tényleg? Ezek az új szereplők olyan könnyűek, mint egy aprócska pihe. Aki meg egy kis érdeklődésre is tarthatna számot, azt nem szerepelteti. Inkább a kiskirálynőhöz, vagy a családjához közelíthettük volna, de nem. Helyette végigélvezhettük Cersei őrült táncának minden egyes kicsiny lépését. A következő legtöbbet szerepeltetett karakter pedig Brienne (legalábbis érzésre, nem számoltam meg a róla szóló oldalakat), akiről aztán nem tudunk meg semmit. Talán az üres fejétől másnak is viszketett már a tenyere. Iszonyat zavaró, hogy még azt is tudjuk, hogy még csak véletlenül sem keresgél jó irányba és csak azt olvassuk, hogy megy, de minek. Aztán persze ott van az is, ahogy az utolsó oldalán szerepel, amin már csak mosolyogni tudtam kínomban. Tényleg nem értettem, hogy mit akar vele elérni Martin, ha csak nem az volt a titkos célja, hogy halálra untat. ÁHÁ! Engem nem tudott becsapni! Akkor minden tiszta és tovább is léphetünk.

Nem éreztem egy csöppnyi kohéziót sem, ami összetartaná a különböző szereplőket. Annyira lényegtelenek a történések, amihez kapcsolják őket. A Stark lányok valahogy önidegenek (létezik ilyen szó?). Kényszeredett nyelvújításomnak tényleg van értelme! Arya, aki vad és találékony, aki eddig folyamatosan küzdött a béklyók ellen, most önként vesz fel egyet. Sansa, hát ő meg lehet csak nekem tért el az általam várt szerepétől és akkor nincs baj. Nála arra számítottam, hogy kitör belőle a Stark vér. De kitörés helyett csak betörést lett, simulékonysága miatt kiszámítható és (ismételem magam tudom) unalmas.

Még ragozhatnám, de nem szeretnék semmi olyat elárulni, ami elrontaná valakinek az élvezetét. Hátha van olyan, aki jobban kijön az új szereplőgárdával. Ja és ide akartam az elején is kilyukadni. Ha már új, akkor miért nincs más címe? Akkor nem lett volna csalódás, meg ha az író nem a végére szúrja oda azt az egy oldalt. (és ha az alexandra nem úgy tálalja a könyv hátulján a sztorit, mintha közvetlen folytatásáról beszélnénk az előzőeknek) Az utolsó oldal után van még egy, a megszokott függelék előtt: Időközben a falon… azt hiszem, ezt befotózom, hogy tudjátok, mire számíthattok. (Elnézést a minőségért, de azt hiszem, megér egy kis szemmeregetést) Már nem fűznék hozzá többet.

2011. június 28., kedd

George R. R. Martin – Kardok vihara

"Gyorsan, nincs vesztegetni való időnk!"

(kivételesen ez nem az utolsó, hanem az azt megelőző mondat, hogy elkerüljem a spoilerezést)







Az első és a második könyv után könnyen úgy érezheti az ember, hogy hirtelen belefullad a történésekbe. Az összes szereplő története őrült vágtába közelít a várható végkifejlethez. Csakhogy olyan nincs.

A könyv legzavaróbb eleme, hogy nincs nyugvó pont. Várná az ember, hogy történjen valami jó, végre pont kerüljön egy-egy fejezet végére, de nem. Egy kicsi jó sincs nem hogy pont. A közepétől kezdve pedig kifejezetten elégedetlen voltam. Az, ami az első két könyvben „valóságossá” tette a történetet, hogy az élet nem happy endek tömkelege, hanem a jókkal is történhet rossz és viszont, most visszaütött. Nem maradtunk meg a történHET rossznál, hanem kikötöttünk a csak rossz történhetnél. Iszonyatosan idegesített, hogy hiába drukkoltam a szereplőknek, azok csak szenvedtek és nyüglődtek és átverettek. Az új szereplők pedig nem hoztak lázba.

Az előző könyvben sajnálattal kellett beszámolnom Danerys történetének gyengeségéről, ami itt sem válik annyira combossá, de legalább már halad valamerre. Mondanom sem kell, hogy a végén megtorpan az egész, de legalább vet egy kis szikrát. Nagyon kár érte, hogy az egyik legszimpatikusabb szereplő ennyire kihullott a központi csoportból. Talán majd az 5. könyvben szán neki valamit. (közben megláttam az 5. kötet előzetesét és mivel vele ad egy kis ízelítőt így ráhibáztam) És itt is vagyunk a következő problémánál, ami már kicsit átfogóbb, az egész Tűz és Jég dalát jellemzi. a hamis ígéretek. 

Az első könyv nyitánya felvillantja a Másokat, ami miatt teljesen logikus, hogy várjuk ezt a kivételes ellenséget és a hatalmas csatát. Csakhogy más irányt vesznek a történések és csak a királyok harcát kapjuk meg, ahol késve bekapcsolódik a mágia, ami már nagyon hiányzott, mert hát az első oldalakon lett beígérve. Ja és a Mások? Hát ők lemorzsolódnak, kicsit beköszönnek a harmadik könyvben, hogy Sam ne legyen már annyira szerencsétlen és kiderüljön, hogy majd esetleg mivel lehet ellenük harcolni, de hát semmi több.

Aztán „Közeleg a tél.” Stark jelmondat unásig ismétlődik az első könyvben, majd gyakran fel feltűnik. Természetesen nem csak az átvitt értelem, hanem konkrétan az évszakok váltakozására (ami ebben a világban kissé más) is utalnak vele és nem csak ezzel a mondattal, de mindenki megemlíti minimum 1x, hogy jön a tél. De nem!!! A negyedik könyvben még csak ősz van. szerintem az ember igenis becsapva érzi magát emiatt is.
Stark fiát, Brant megtámadják, miközben gyógyul. Ez az egyik gyújtópontja az eseményeknek, de a 3. kötet végéig várnunk kell, hogy kiderüljön mi is történt, ki bízta meg a férfit. Azért esetleg lehetett volna oly jó, hogy kicsit hamarabb libbenti fel a fátylat Martin.

Ezek ellenére a könyv nagyon jó. A három kötet közül ez a legjobb, pörögnek az események, senki sincs biztonságba, váratlan fordulatokban sincs hiány. Az új szereplők lehet nem túl érdekesek, de adnak egy kis frissességet és szerencsére megszabadít közülük a leggennyesebbtől. A történetnek jót tesz, hogy tágul a látómező. Tyrion titkos kedvencből, egyenesen első számúvá lépett elő, így Arya trónfosztott lett, amit csak önmagának köszönhet. 

Már csak kicsit váltam komorrá, amikor a könyv végén nem volt vég. Azonban egyből a negyedik kötet után kaptam, azzal nyugtatva magam, hogy legalább még ez itt van, hogy folytatódjon a sztori. Igen, ez már egy másik történet, amiben szintén nincs semmi Happy End.

 

2011. június 19., vasárnap

George R. R. Martin – Királyok csatája


„Hiszen én sem haltam meg.”



Még csak ezt a kiadást lehetett kapni, amikor beszereztem a sorozatot és ezzel egy vicces tényre derült fény. A 2003-as keményfedeles, aranyba bújtatott könyv meglepetést tartogat:



Tádám! Rózsaszín! De tényleg! Ez kinek az ötlete volt? Szerintem szörnyű, de lehet, hogy ez csak engem rázott meg ennyire. (hiszen hány ember kezén ment át, aki azt mondta: persze, ok, a rózsaszín a kedvenc színem, ez tökéletes választás!) 

Próbál érthető lenni, hogy egyedülálló műként is megállja a helyét, de nem hiszem, hogy bárki élvezné önmagában a 2. kötetet. Úgy éreztem, hogy nagyon rányomta a bélyegét az, hogy középső könyv. Ekkor még csak 3 kötetesre volt tervezve a sorozat és itt valahogy semminek sincs vége. Rosszul fogalmazok, mert persze nem lehet vége, de egy kis nyugvó pont talán kellene. Minden szereplő (és velük az olvasó is) keményen menetel. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy az 1. és a 2. kötethez hasonlóan a többi könyvnek is ennyire nyitott a befejezése, vagy van egy kis lezárás? Csak kicsit morcos lennék, ha a 4. rész is olyan lenne, mert akkor a hamarosan megjelenő 5. és így tovább, és így tovább.

Egyetlen szál volt, amit nagyon nem értettem, hogy miért kell nyújtani, húzni, vonni, az Daenerys története. Ahhoz képest, hogy az 1. rész legizgalmasabb szereplője volt, most nem nagyon történt vele semmi. Szinte szó szerint. Nyugodtan ugorgattunk volna egyet és pár oldalas visszatekintés keretében megtudhattuk volna a várakozásos szenvedésének részleteit. Tudom, ez nem Martin stílusa, ilyen megoldásokkal nem él, amit itt sajnáltam. Kicsit hasonló a helyzet Jonnál is.

A kihullott szereplők helyére újak lépnek és minden királyt megismerhetünk, akik a hatalomra és a jogos? jussukra áhítoznak. Az a legjobb, hogy mindenkinek jó érvei vannak és az olvasó lelkesen drukkol szinte bárkinek. Bár csak úgy tűnik, hogy szabadon választhat kedvencet, mert a történet a Starkok oldalán áll. Hiszen ki ne szeretné, hogy a fiatal fiú jó király legyen, főleg amikor legtöbbször az anyja szemén át látjuk.

A legizgalmasabb történet Arya kalandjaiból születik. Be kell vallanom, hogy többször előre lapoztam, hogy ne kelljen szünetet tartanom és egyből folytathassam az olvasását a bátor kislányról. Annyira fordulatos és eseménydús a sztori, hogy alig lehet elszakadni. Bár nem kell aggódni, mindenhol pörögnek az események. Ennek a könyvnek is az a legnagyobb érdeme, hogy nem egyszerű, nem butítja le a dolgokat. Minden tettnek meg van a logikus magyarázata, még ha őrültségnek tűik, vagy csak egyszerűen rossz lépésnek, az olvasó akkor is érti, hogy az adott szereplőt mi vette rá és miért tűnik a számára ez a választás a járható útnak. Nincsenek jók és rosszak (jó, jó, azért akadnak kivételek). Másik pedig, hogy a sok csalás, árulás annyira gyanakvóvá tesz, hogy nem lehet egyszerűen csak úgy olvasni, hanem már mindenben kételkedik az ember. Tényleg védelmezi? Biztos átállt az oldalára? Nem tervez semmi mást? A legtöbb esetben pedig jól teszi, hogy nem bízik meg senkiben.

Az első könyvből hiányolt csatákat itt bepótolja Martin, a legnagyobb háborús jelenetnél tényleg nem sejteni, hogy ki kerül ki győztesen. Sokan esnek abba a hibába, hogy az ilyen küzdelmeket unalmasan, terjengősen írják le, de szerencsére ezek a harcok nem ilyenek. Még számomra is élvezetes volt, pedig ki nem állhatom a csatákat. A könyv vége felé ismét nagy durranást tartogat, amikor olvastam csak az járt a fejemben: Nem, ezt nem teheti… tényleg megtette? Nem, ezt nem teheti… Mivel megígértem nem lövök le semmit, csak ennyit mondhatok. 

Egy kis érdekesség, nagyon menő bolt nyílt, ahol szinte bármit meg lehet venni, ami a sorozathoz kapcsolódik. Így már nem is tűnik lehetetlennek, hogy nekem is legyen pár sárkánytojásom.


2011. június 14., kedd

George R. R. Martin - Trónok harca

„Áttetsző szárnyuk kinyílt, csapkodni kezdte a levegőt, és évszázadok óta először az éjszaka ismét megelevenedett a sárkányok muzsikájától.”

Kissé sértődötten vettem tudomásul az Alexandra bakiját, gondolom ezzel nem voltam egyedül. Későn eszméltek, vagy valamin megcsúsztak, de azért elég vicces, hogy az HBO sorozat kezdetekor a 1. és a 3. kötetet nem lehet kapni. Igen, ezzel egy időben kell bevallanom, hogy nem ismertem George R. R. Martint, pedig mint kiderült, nagy szerelem.
Az HBO sorozat első részénél tudtam, hogy ezt nekem találták ki. A világ teljesen megbabonázott, bár ez elég egyértelmű, mert történés nem sok volt. Azonnal el kezdtem keresni, hogy mi alapján készítették és akkor akadtam rá a Jég és Tűz dala sorozatra, ami „a fantasy műfajának egyik legnagyobb teljesítménye Tolkien óta”. Egyből az jutott eszembe, hogy ezt aztán nehéz megugrani, de ekkorát hazudni meg inkább bolondság lenne, mint merészség.
Sosem olvasok bele egy könyv végébe és igazán lapozgatni sem szoktam, olvasom az első oldaltól az utolsóig. Amikor itt a legvégére jutottam, jót mulattam magamon, mert a szokásom kicsit megnehezítette a helyzetet. A könyv Függelékeként ugyanis megtalálható az összes szereplő és ház leírása, ami nagy segítséget nyújthat, amikor kezdetben az ember kicsit belezavarodik, hogy ki kicsoda. Plussz érdekes a rövid történeti áttekintés.
Kifejezetten tetszett a könyv, a történet szerkesztettsége. Az egymás után következő fejezetek egy-egy szereplő nevét viselik és szorosan az ő történetükkel foglalkoznak. (Nem kell megijedni, ez nem azt jelenti, hogy E/1-ben mesélnének magukról.) Így sokkal jobban megismerhetjük a főszereplőket, amire szerencsére bőven van hely. Ugyanis ez egy rövid, pár száz oldalas könyvnél nem válna be, túlságosan szétszaggatná. Azonban itt, még fel is pörgeti, azt az érzetet kelti, hogy folyamatosan történik valami. Ez pedig a mesteri szemfényvesztésnek köszönhető, mert az igazság az, hogy kb. az utolsó 100 oldalig röviden, tömören össze lehetne foglalni az eseményeket. A háború kirobbanásáig minden apró indítékot megismerünk, ami sokkal közelebb hozza, átérezhetővé teszi, hogy mi forog kockán, ki, miért ártja magát a csatába. Mennyivel érdekesebb lenne így történelmet tanulni! (jó, persze hosszadalmasabb is és nyilván lehetetlen lenne egy történelemhez hű könyvet megírni, nem vagyok naiv)A tetteik által ismerjük meg a szereplőket, ami igazi mélységet ad az egésznek.
A legjobb az, hogy Martin nem ragaszkodik betegesen a szereplőihez. Ez külön tiszteletre méltó. Tekintet nélkül nemre, korra, tisztségre válnak nyomorékká, esetleg halottá. Számtalan nehézséggel kell megküzdeniük és teljesen emberien állnak hozzá a szituációkhoz, gyakran tévednek és vétik el a lépést. Ráadásul semmi sem egyszerű és a dolgok a legritkábban alakulnak úgy, mint ahogy eltervezik. Persze nagy számuk miatt nem is kell kapaszkodnia egyikbe sem.
Egy kis adalék az HBO sorozathoz: igaz, márt 2007-ben bejelentették a megfilmesítést, de az első évad még csak most született meg. A 10 rész tökéletesen fedi az első könyv történéseit, 50-60 oldal tesz ki egy részt. A Stark gyerekek kicsit idősebbek, de nem zavaró. Nagyon utálom azokat a filmeket, amik könyv alapján készültek, szerintem általában semmi közük nincs az eredetihez és nem tudják visszaadni a hangulatot. Leggyakrabban nem is próbálkozom velük, mert hát minek? Ez a sorozat viszont tökéletes. Pont. A hiba csak annyi, hogy ők még csak most fejezték be az 1. könyvet én viszont a második felénél járok, és nem kell sok, hogy kivégezzem a sorozatot.
A következő könyv kritikájánál, már lesz helyem a szereplőkre és a történetre is.


2011. június 8., szerda

Risto Isomäki – Elsodort világok


„Hiszen ha minden odavész is, az élet nem hal meg.”



Van olyan ismerősöd, akit nagyon nem szeretsz, de valamilyen oknál fogva mégis el kell viselned? Akkor a legjobb ajándék számára ez a könyv. Szülinapja alkalmából add át neki és kicsit játssz is rá a helyzetre annyival, hogy megjegyzed mennyi jót hallottál erről az írásról. Hihetetlenül kellemes perceket szerezhetsz magadnak azzal, amikor egy hét múlva eszedbe jut, hogy lehet, hogy most olvassa és nem érti. Már az ötvenedik oldalon tart és még most is reménykedik, hogy majd történik valami. Aztán még egyszer megnézi a hátsó borítót, ami tényleg „napjaink egyik legfontosabb könyvének” nevezi a kezében tartott papírköteget és türelmet erőszakolva magára olvassa tovább, hátha. Végül pedig a legközelebbi találkozótokon eszmecserébe bonyolódhatsz vele a könyvről, amit már te is olvastál és kikérheted a véleményét erről az irodalomtörténeti jelentőségű műről.

Átfutottam a leírást, Atlantisz, India, Grönland, víz alatti romok, öko-thriller (azmiaz?, de ha egy új műfaj született a kedvéért csak jó lehet), misztikus kőtömbök és romváros titka, na itt vezetett meg kicsit a képzelőerőm. Valami igazán képtelenre és izgalmasra számítottam és ezzel az elvárással máris eltoltam az egészet. 

A könyv ugyanis földrajzszakosoknak és igazi természetbúvároknak íródott. Olyan embereknek, akik élvezettel tudják azt a leírást olvasni, amikor a főhős a repülő ablakán kibámulva azon elmélkedik, hogy tanulmányai szerint melyik folyó formálta az alatta elterülő tájat. Az a baj, hogy félreérthető vagyok, mert nekem nincs semmi bajom a tájleírással, de itt aztán semmi más sincs, meg tudományos szócikkek egymás mögé szerkesztve. A könyv pont a nagy katasztrófafilmek korszakában íródott, persze értem a tudományosan alátámasztott érveket és gondolatokat, de nem ezzel van a baj. A megírás az, ami pocsék. Ilyen párbeszédek egyszerűen nincsenek, de még csak kicsit sem életszagú az egész. Az indiai Amrita és a kvázi főhős Szergej szerelme egyszerűen érthetetlen. Két hete dolgoznak közösen, amikor megbeszélik, hogy összeházasodnak. Itt néztem, visszalapoztam, hogy valahol összefogtam pár oldalt, vagy kimaradt egy rész? De nem.

Plusz két szálon fut még a cselekmény, amiből az egyik kissé megkésve, a 125. oldalon bukkan fel. Az, amivel előbb is megismerkedünk, az „őrült tudós kísérlete”, majd nyaralása hirtelen nem kapcsolódik sehova. Kapiskál az ember valamit, de akkor is zavaró, hogy a gyenge pillanatképeken kívül több nincs. Jajj és a nagy felindultságban az első témát nem is írtam le. Mert az alaptörténet az, hogy az orosz tudóst, Szergej Szavelnyikovot Indiába küldik, hogy segítsen Amrita Desai kutatásában. Ugyanis a férfi fejlesztése a különleges tengeralattjáró, amivel a víz alatti romokat részletesebben tudják majd vizsgálni. A városok felfedezése kapcsán kiderül, mi pusztíthat el egy egész civilizációt. Ezzel meg is előlegezte a könyv további eseményeit.