„Aztán a zene elsodor bennünket, messzire görgeti az éveket,
és táncolunk.”
Stephen King legújabb regénye egy jutalomjáték. Végig ez
járt a fejemben, az alatt a hét alatt, amikor a könyveket olvastam. Végül az
utolsó oldalakon található utószó alátámasztotta a megérzésemet. Igaz, a horror
koronázatlan királyának már évtizedek óta nem kell a megélhetése miatt
aggódnia, mégis 2009-ig várt, hogy elővegye 1972-ben felmerült ötletét. Amúgy a
kétezres években rendre kerülnek elő a fiók aljáról a régi gondolatok, hogy
végül könyvként végezzék. (Búra alatt 1976, Blaze kb. 1973, The wind through
the keyhole)
Előkerült, formát öltött és más lett. Hatalmas hiba lett
volna, ha a fiatal King nekiesik és végigviszi az elképzelését. Ehhez a kiforrt
író tudására volt szükség, csak így válhatott belőle élvezhető olvasmány. És
miben lett más? Témájában. Stephen King ugyanis arra vállalkozott, hogy a saját
stílusában feldolgozza az amerikai történelem egyik fordulópontját, John F.
Kennedy meggyilkolását. Pontosabban a történet (természetesen nagyon nyersen)
Lee Harvey Oswald megfigyeléséről szól. Már önmagában ez mennyire ötletes?
Lehet, a legtöbben nem szívesen vallják be, de az emberben vagy egy természetes
vágy a leskelődésre. (nem véletlenül állítják, hogy a „pletyka” az egyik
összetartó ereje a közösségeknek) King pedig minden lehetőséget megad, hogy az
olvasó egy titkos nyomozás igazi résztvevőjének érezze magát, ahol a lehető
legközelebb férkőzik egy őrült emberhez. Az egészben pedig az a legszebb, hogy
nem ad hozzá többet, mint amit tényként lehet kezelni. Tehát nem tudjuk meg mi
volt az indíték, mi volt az utolsó lökés, milyen ember volt Oswald. Mégis úgy
érezzük a helyére kerültek a darabok, ismerjük a merénylőt, hiszen a
főszereplővel kilestük az életét, egy ideig a szemközti házban lakva, majd
közvetlen alsó szomszédjaként. Itt jön be az a plusz, amit az emberek sosem
tudnak igazán elhinni, hogy nincs magyarázat. Ez is az egyik elemi
szükségletünk, szeretünk rendszerezni, címkézni és tudni, megérteni.
Van benne egy kicsi az időutazó feleségéből is, hogy ne
maradjunk romantika nélkül. Egy történet a történetben, ami lehetne egy igazi
Kingre jellemző halloweeni novella is. Egy kis jelenet az AZ-ból, ami kedvet
hozott, hogy újból elolvassam. És ezernyi apró finomság, amit már
megszokhattunk. Az íróra jellemző tucatnyi zene, ami a tökéletes légkörhöz
kötelező kellék. A több síkon megjelenő utazás, helyváltoztatás. Egy már-már
unásig ismételt kulcs mondat. Igazán emberi karakterek.
+1: A végén megköszöni a fiának a segítséget. Innen eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha Joe Hill is írt volna mostanában valamit és, igen! Így meg is van, hogy mit szeretnék most nagyon. (azóta túl is estem az olvasáson és a kritikán)
Jajj, jajj az ötletes borító dicsérete majdnem lemaradt! Szóval nézzétek, fordítva van! Hát nem remek? Mivel az eredeti kiadás egy kötetes, így azt is meg merem kockáztatni, hogy ez valakinek itthon volt az ötlete.
