Iain M. Banks – Félemmetes géjpezet

„It a végje”

Még mielőtt valakit megzavar a friss kiadás, ez egy 94-es regény. Igaz, Banks az utolsó könyvét fejezte be ebben az évben, de ha a magyar fordításra, kiadásra várunk még jó pár „új” művet olvashatunk tőle.

Ismét egy Banks könyv, ami nem tett volna rajongóvá, ha elsőnek olvasom. Jónak jó, de nem olyan erős. Valahogy hiányosnak érzem. Talán kicsit komolyabb ráfordítást igényel az olvasótól, mint általában, mert nagyon széthúzva indít. Éppen ezért nem érdemes BKV, vagy amolyan kicsit felveszem elalvás előtt könyvnek tartani.

Mit értek a széthúzás alatt? Az első fejezet négy része, négy különböző szereplőt mutat be. Valakinek a születését, a halálát, egy tudós és egy értelmi fogyatékos Látó életének sorsdöntő pillanatát. Majd megint ilyen sorrendben, aztán a harmadik fejezetben még becsatlakozik plusz egy karakter. Így utólag könnyen felfedezhető a minta, de amikor benne van az ember, csak ráncolja a szemöldökét: most ez ki is? hol vagyunk? Lehet, hogy ez csak egy pillanat, de az is számít. Főleg, amikor a világban is megpróbálsz kiigazodni.

A legbántóbb, legkellemetlenebb dolog pedig egy faramuci helyzet következménye. Banks úgy döntött, hogy a Látó személyiségének érzékeltetéséhez a legjobb módszer (meg igazi színfolt), ha őt beszélteti. Így Latra E/1-ben, írásban meséli el a történéseket. És itt jön a probléma. Most nem néztem utána az eredetinek, így csak a fordításról beszélhetek, de szerintem végül nem találták meg a legjobb megoldást. Az alap koncepció ugyanis az, hogy a helyesírás, mint olyan köszönőviszonyban sincs az irománnyal. Lássunk egy példát, egyből érthetőbb lesz:

„Fel kettem aszt fel öttösztem. Ettem reggelit asztán beszéttem a hanygya barátommal akit ugy hivnak hogy Hompuk…”

Hosszú, hosszú oldalakon keresztül az ember erőlködve halad, hogy az agyában visszhangzó automatikus korrekciót figyelmen kívül hagyja. Meg persze kihámozza az értelmet. Pl.: az igekötőket ugyanis következetesen külön írják a rossz helyesírás nevében. Egyfelől ez nagyon zavarja az olvasást másfelől, ha kiejtés szerint ír, mert nem tud mást, akkor bizony az egyben van. Gondolom, ismeritek azt a szöveget, ami viccesen arra hívja fel a figyelmet, hogy az ember nem olvassa ki az összes betűt, csak a szó kezdete és vége alapján, plusz a szövegkörnyezet segítségével az agy kitalálja, hogy mi lehet oda írva. Így az sem zavaró, ha a szó belseje, nem egyezik. Na, valami ilyesmit kellett volna megpróbálni, hogy a kedves olvasónak ne legyen olyan fájdalmas Latra szövege.

Mellesleg ez az oka az igen furcsa címnek.

Azért attól nem kell tartani, a kötelező csavar ott van, ahol lenni szokott. Finomsága miatt plusz piros pont jár. Ahogy a hatalom birtokosairól alkotott, már-már megszokott vélemény sem maradt el. A virtuális valóság kidolgozottsága, szintjei, szabályai, a különleges szerkesztés, és ritmusváltások teszik igazán lebilincselő olvasmánnyá. Ahogy a hosszú várakozás is hozzájárul az élményhez, hogy mikor és hogy keresztezi egymás útját az öt főszereplő sorsa. Őszintén, nekem volt pillanat, amikor már eljátszottam a gondolattal, hogy lehet nem is hozza őket össze.

A történetidő kezelése az a szegmens, ami tényleg megmutatja, hogy egy Banks könyvet tartunk a kezünkben. (Jó, jó meg persze a világ.) Szeretem, ahogy újra és újra felhasználja a senki sem az, akinek látszik c. gondolatot és mindannyiszor gyanakvás nélkül bedőlök neki.

Cassandra Clare: City of Bones, Csontváros

Mortal instruments, A végzet ereklyéi

„Her stomach dropped out from under her as the silver river spun away and the spires of the bridge slid under her feet, but this time Clary kept her eyes open, so that she could see it all.”

Felkerült az IMDBre egy új fantasy film bemutatója és wow! nagyon izgalmasnak tűnt. Aztán valahonnan beugrott, hogy láttam már valahol ezt a csontváros dolgot. Így nem kellett hozzá más csak a google és egyből képben voltam. Az utolsó lökést pedig az adta meg, hogy valahol azt írták, ez lehet az új Twilight.

CassandraClare első könyve a Csontváros. Most, csak így, itt az első sorokban kijelentem, hogy ez nem az az első könyv. Konkrétan értetlenül állok a dolog előtt. Sűrűn pislogok, hogy a fanfictionban utazó írónő hogy juthatott idáig? Vajon mit jelenthet, hogy a Harry Potter és a Gyűrűk ura világában játszódó történetei azonnal törlésre kerültek a könyvének megjelentetésének pillanatában? Persze, persze nem kell a rosszindulatom, nyilván szerzői jogok, miegymás így egyszerűbb volt. Na de maradhatott volna inkább annál a műfajnál. Clare tipikus áldozata annak a jelenségnek, amikor valakinek hirtelen valami nagyon jó ötlete támad, majd rövid időn belül le is lombozódik, mert rájön tegnap hallotta valakitől azt a nagyon jó ötletet. Ami zavart kelt a rendszerben, hogy az írónőnél elmaradt a felismerés pillanata, nem rémlett be, hogy ez valaki másnak a nagyon jó ötlete. De akkor már más, hogy hogy nem szólt neki? Nemtom…

A Csontváros ugyanis nem tűnik többnek, mint egy összeollózott könyvnek. Vett pár ismert történetet és különböző elemeiket összeszerkesztette. Kis, kedves, bugyuta, tini fantasy. Félreértés ne essék, én is azon a véleményen vagyok, hogy irtó nehéz merőben újat alkotni, sosem várom el egy könyvtől sem. Na, de, van ami már a pofátlanság kategóriájába tartozik. Ilyenkor csak az dühít, hogy mégis hogy jut el egy ilyen történet addig, hogy felkapják.

Gyorsan kiírom még a legdühítőbb dolgot, majd felsorolom a pozitívumokat is. Sajnos kicsit körmönfont, (vagy lehet, egyszerűen zavaros) leszek, mert a legnagyobb problémát egy olyan elem jelenti, amit nem nevezhetek nevén, mert lelőném a poént. Lehet, hogy van az a kategória, amikor már túl sokat olvas az ember és azért nem élvezi a könyvet. Mert nekem már a legelején szöget ütött valami a fejemben. De az is lehet, hogy mivel olyan kevés infónk van a szereplőkről, mindenkiben felrémlik ez a lehetőség is. Végig ott kaparászott a hátsó zugban, hogy csak nem az jön ki a dologból, ami evidens lenne, mert akkor keletkezne egy elég nagy konfliktus, aminek megoldásához nem kevés tehetség kellene. Végül mégis így történt, de nincs baj az így kialakult konfliktussal, mert a legegyszerűbb utat választja Clare, simán átlép rajta. Amúgy ez az egyetlen dolog, ami miatt elkezdtem olvasni a második kötetet reménykedve, hogy majd abban végre megszületik a feloldás.

Hatalmas piros pont, a könyvben rengeteg történés van. Jönnek ilyen szörnyek, olyan szörnyek, küzdés, menekülés, nyomozás. A lendületre nem lehet panasz. A klisékre annál több. Erős vagyok és nem, nem kalandozok el, mert ez itt a pozitív rész! Ezért itt jön a következő elismerés: A szereplők nem sérthetetlenek. Mindennek a vége, amikor a harcosok ép bőrrel jönnek ki a csatákból. Szerencsére ezt a hibát nem követi el Clare. Sőt, megsérülnek és még a csoda varázslat sem képes mindent megoldani, meggyógyítani. A plusz egy pont pedig a homoszexuális vonal miatt jár. Elég bevállalós dolog egy tini könyvben behozni ezt a témát, de ha ügyes a megoldás még jól is elsülhet. Bár ez a történet inkább lányoknak íródott, rájuk meg nem jellemző az elutasítás, de lényegtelen is. A próbálkozás értékelendő.

Ez az a könyv, ami biztos sokkal jobban mutat majd a vásznon, mint papíron. (aki nem ismeri a stílusom, annak megmagyaráznám: ez egy hatalmas sértés volt)