Stephen King – 11/22/63

„Aztán a zene elsodor bennünket, messzire görgeti az éveket, és táncolunk.”

Stephen King legújabb regénye egy jutalomjáték. Végig ez járt a fejemben, az alatt a hét alatt, amikor a könyveket olvastam. Végül az utolsó oldalakon található utószó alátámasztotta a megérzésemet. Igaz, a horror koronázatlan királyának már évtizedek óta nem kell a megélhetése miatt aggódnia, mégis 2009-ig várt, hogy elővegye 1972-ben felmerült ötletét. Amúgy a kétezres években rendre kerülnek elő a fiók aljáról a régi gondolatok, hogy végül könyvként végezzék. (Búra alatt 1976, Blaze kb. 1973, The wind through the keyhole)

Előkerült, formát öltött és más lett. Hatalmas hiba lett volna, ha a fiatal King nekiesik és végigviszi az elképzelését. Ehhez a kiforrt író tudására volt szükség, csak így válhatott belőle élvezhető olvasmány. És miben lett más? Témájában. Stephen King ugyanis arra vállalkozott, hogy a saját stílusában feldolgozza az amerikai történelem egyik fordulópontját, John F. Kennedy meggyilkolását. Pontosabban a történet (természetesen nagyon nyersen) Lee Harvey Oswald megfigyeléséről szól. Már önmagában ez mennyire ötletes? Lehet, a legtöbben nem szívesen vallják be, de az emberben vagy egy természetes vágy a leskelődésre. (nem véletlenül állítják, hogy a „pletyka” az egyik összetartó ereje a közösségeknek) King pedig minden lehetőséget megad, hogy az olvasó egy titkos nyomozás igazi résztvevőjének érezze magát, ahol a lehető legközelebb férkőzik egy őrült emberhez. Az egészben pedig az a legszebb, hogy nem ad hozzá többet, mint amit tényként lehet kezelni. Tehát nem tudjuk meg mi volt az indíték, mi volt az utolsó lökés, milyen ember volt Oswald. Mégis úgy érezzük a helyére kerültek a darabok, ismerjük a merénylőt, hiszen a főszereplővel kilestük az életét, egy ideig a szemközti házban lakva, majd közvetlen alsó szomszédjaként. Itt jön be az a plusz, amit az emberek sosem tudnak igazán elhinni, hogy nincs magyarázat. Ez is az egyik elemi szükségletünk, szeretünk rendszerezni, címkézni és tudni, megérteni.

Van benne egy kicsi az időutazó feleségéből is, hogy ne maradjunk romantika nélkül. Egy történet a történetben, ami lehetne egy igazi Kingre jellemző halloweeni novella is. Egy kis jelenet az AZ-ból, ami kedvet hozott, hogy újból elolvassam. És ezernyi apró finomság, amit már megszokhattunk. Az íróra jellemző tucatnyi zene, ami a tökéletes légkörhöz kötelező kellék. A több síkon megjelenő utazás, helyváltoztatás. Egy már-már unásig ismételt kulcs mondat. Igazán emberi karakterek.

+1: A végén megköszöni a fiának a segítséget. Innen eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha Joe Hill is írt volna mostanában valamit és, igen! Így meg is van, hogy mit szeretnék most nagyon. (azóta túl is estem az olvasáson és a kritikán)

Jajj, jajj az ötletes borító dicsérete majdnem lemaradt! Szóval nézzétek, fordítva van! Hát nem remek? Mivel az eredeti kiadás egy kötetes, így azt is meg merem kockáztatni, hogy ez valakinek itthon volt az ötlete.