John Wyndham – Szemünk fényei

„De ugyanezt az érzést elemibb erővel fejezhetjük ki így: Ha a dzsungelben életben akarsz maradni, úgy kell élned, ahogy a dzsungel él!”

Nem tudni, kinek köszönhetjük a hátlapon megírt summázást, de nagyon ügyesen megoldotta, hogy a történet 100. oldalig semmi izgalmat ne szolgáltasson. Ez pedig egy 200 oldalas könyvnél kicsit bántó. Nem tudom, miért vagyok ma olyan finom és nőies. Az igazság ugyanis az, hogy marha idegesítő, hogy egy pillanatig sem izgulhattam, hogy vajon miért választja el a külvilágtól egy láthatatlan burok az egyébként legunalmasabb kisvárosnak kikiáltott Midwichet. A további történések felől sem volt kétségem ugyanennek a titokzatos idegennek köszönhetően. Ez pedig nagyban lerontotta az olvasási élményt.

Ahogy az a zavaró megérzés, majd felfedezés, hogy valami baj van a nyelvezettel. Az egyik figura, aki olyan körülményes, hosszadalmas, udvarias, hogy valahogy a Fehér féreg fészkére emlékeztetett engem. Igaz, Bram Stoker és John Wyndham életében csak 11 év volt, ami fedte egymást. Magyarul Wyndham 11 éves volt, amikor Stoker meghalt, de a régiesség érződik, mégis csak egy 1957-es könyv egy 1903-ban született írótól. Ha ezt tudtam volna, nyilván máshogy állok a történethez, de azért így sem tört le, hogy a 40. oldalnál eszméltem. (Érdekesség, hogy már 1960-ban megfilmesítették az író hazájában, Angliában, majd 95-ben Hollywood is elkészítette a saját változatát, mindkettő Village of the Damned címmel futott. Az utóbbiban, kedvenc Supermanem, Christophet Reeve alakította a főszerepet.) 

Plusz jó volt látni, hogy Stephen King A búrában hogyan tette magáévá a város elszigetelésének ötletét. Ott pusztán a láthatatlan határvonal leereszkedésének pillanata vagy 150 oldal. Persze, más lépték. Igyekszem nem elkalandozni, így vissza a könyvhöz.

A történet egy angliai kisvárosban, Midwichben játszódik. Windham remek megoldást talált arra, hogy hogy értesüljünk a legtöbbről a történésekkel kapcsolatban. Az eseményeket Richard Gayford elmesélése alapján ismerjük meg, aki nem kívülálló, de nem is tartózkodik a fősodrásban. Feleségével csak egy éve költözött a városkába. Plusz van egy igen értékes ismerőse, Latcher ezredes, akivel régebben együtt szolgált és most a Mindwichi különös esethez lett kirendelve. Tehát Richardnak köszönhetően elég jó rálátásunk van egészre, ami nagyon kényelmessé teszi a helyzetet.

Mivel nem vagyunk tűzközelben, így csak a természetes kíváncsiság érzése hajt, hogy megtudjuk a részleteket. Pont emiatt csak kicsit neheztelünk narrátorunkra, amikor a könyv közepén kiderül, hogy 8 éven keresztül az izgalmas városka közelében sem járt, így kiesett ennyi idő a megfigyelésből. Innen gondolható, hogy  a könyv két részből áll: egy esemény és a rövidtávú, majd a hosszútávú következményeiről szól. Ami, megint csak jó húzás.

Kedves, egy kicsit korábbi korra jellemző szokás, hogy az egyik szereplő elmonologizál a könyv mondanivalóján. Az olvasmányaim alapján úgy gondolom, hogy (a 19. században) minden nemesi társaságban akadt egy filozófus, aki  önmagától eltelve órákon keresztül untatta az ismerőseit a fennkölt gondolatokkal. A darwinizmus behozása egyenesen kötelező két ok miatt is. Egyfelől a könyv fő témája, és másfelől a múltból "itt ragadt" úr személyének nélkülözhetetlen eleme.

És, hogy hova is akarok kilyukadni? A Szemünk fényei egy időtálló klasszikus, amit érdemes elolvasni.

Joe Hill - Horns, Szarvak

„„Poor devil,” Terry said before he got into his rent-a-car and drove away.”

A Szív alakú doboz (nálam aratott) sikerén felbuzdulva lelkesen vetettem magam az ifjabb King könyvére. Azzal a melengető érzéssel kezdtem bele, hogy ez most jó lesz. Biztosan tudtam, hiszen volt mire alapoznom. Hát igen, itt rontottam el és a csalódottságom az egész írást áthatja majd. Így, most szeretnék azoktól elnézést kérni, akiknek nagyon tetszett. Pusztán hangulat kérdése, de én rászedtem saját magam.

Mindezek ellenére, pontosabban inkább emiatt, úgy érzem, fontos azzal kezdenem, hogy kijelentem: ez egy jó könyv. Csak nem hasonlít az előzőre. Abban pedig a számtalan pozitívum mellett az egyik legfontosabb dolog az volt, hogy fenn tudta tartani az izgalmat. Le tudják rázni a szellemet? Hogy intézik el? stb. Nagy fájdalmamra itt pont ez hiányzik. Lefutott kör az egész. A főszereplő szerelme már egy éve halott és most a szemünk előtt derül ki, hogy mi vezetett a gyilkossághoz és ki volt a tettes.

Azzal természetesen nincs baj, az út nagyon érdekes. Gyerek szerelem, felnőtt kapcsolat, örök kötelékek és a Gonosz. Plusz egy jelen idejű hatalmas probléma, amit a könyvet indító kafkai átalakulás idéz elő. Ebben a műfajban King hatása kikerülhetetlen, hát még ha az író saját apja és gyakorta szerzőtársa is. Igen jellemző rá a gondolkodás, az emberi elme megjelenítése, mint egy hely, ami csak a képzeletben létezik is meg nem is. A King rajongó Hill könyvében már az első utalásnál(ami a történet legelejére került) ráébred, hogy itt is erről van szó, megvan a kulcs. Aztán már csak azt vártam, hogy mikor kerül megint szóba, mikor derülnek ki a részletek. Tehát valahogy ez is lejátszott volt.

Ez az a két dolog, ami nálam sajnos azt okozta, hogy nem tudtam igazán élvezni a könyvet. Ezért is mondom, hogy másnak ettől függetlenül pozitív élmény lehet. Hiszen ez eléggé szubjektív a mérce. Amerikában nagy sikert aratott Hill ezen könyve is annyira, hogy meg is filmesítették.

A film

Amerikában 1013 októberében lesz a premiere a könyv címét viselő adaptációnak. A fim szereplői mutatják, hogy igen csak komoly dologról van szó, a főszereplő Iget, Daniel Radcliffe alakítja. Az elmúlt évben vált kedvencemmé Juno Temple, aki a halott szerelmet, Merrint játssza.
Az igazság, hogy ez egy remekül megfilmesíthető könyv. (Ami igen csak erős kritika a könyvnek.) Sőt, meg merem kockáztatni, hogy a vásznon jobban mutat majd a történet.