John Wyndham – Szemünk fényei

„De ugyanezt az érzést elemibb erővel fejezhetjük ki így: Ha a dzsungelben életben akarsz maradni, úgy kell élned, ahogy a dzsungel él!”

Nem tudni, kinek köszönhetjük a hátlapon megírt summázást, de nagyon ügyesen megoldotta, hogy a történet 100. oldalig semmi izgalmat ne szolgáltasson. Ez pedig egy 200 oldalas könyvnél kicsit bántó. Nem tudom, miért vagyok ma olyan finom és nőies. Az igazság ugyanis az, hogy marha idegesítő, hogy egy pillanatig sem izgulhattam, hogy vajon miért választja el a külvilágtól egy láthatatlan burok az egyébként legunalmasabb kisvárosnak kikiáltott Midwichet. A további történések felől sem volt kétségem ugyanennek a titokzatos idegennek köszönhetően. Ez pedig nagyban lerontotta az olvasási élményt.

Ahogy az a zavaró megérzés, majd felfedezés, hogy valami baj van a nyelvezettel. Az egyik figura, aki olyan körülményes, hosszadalmas, udvarias, hogy valahogy a Fehér féreg fészkére emlékeztetett engem. Igaz, Bram Stoker és John Wyndham életében csak 11 év volt, ami fedte egymást. Magyarul Wyndham 11 éves volt, amikor Stoker meghalt, de a régiesség érződik, mégis csak egy 1957-es könyv egy 1903-ban született írótól. Ha ezt tudtam volna, nyilván máshogy állok a történethez, de azért így sem tört le, hogy a 40. oldalnál eszméltem. (Érdekesség, hogy már 1960-ban megfilmesítették az író hazájában, Angliában, majd 95-ben Hollywood is elkészítette a saját változatát, mindkettő Village of the Damned címmel futott. Az utóbbiban, kedvenc Supermanem, Christophet Reeve alakította a főszerepet.) 

Plusz jó volt látni, hogy Stephen King A búrában hogyan tette magáévá a város elszigetelésének ötletét. Ott pusztán a láthatatlan határvonal leereszkedésének pillanata vagy 150 oldal. Persze, más lépték. Igyekszem nem elkalandozni, így vissza a könyvhöz.

A történet egy angliai kisvárosban, Midwichben játszódik. Windham remek megoldást talált arra, hogy hogy értesüljünk a legtöbbről a történésekkel kapcsolatban. Az eseményeket Richard Gayford elmesélése alapján ismerjük meg, aki nem kívülálló, de nem is tartózkodik a fősodrásban. Feleségével csak egy éve költözött a városkába. Plusz van egy igen értékes ismerőse, Latcher ezredes, akivel régebben együtt szolgált és most a Mindwichi különös esethez lett kirendelve. Tehát Richardnak köszönhetően elég jó rálátásunk van egészre, ami nagyon kényelmessé teszi a helyzetet.

Mivel nem vagyunk tűzközelben, így csak a természetes kíváncsiság érzése hajt, hogy megtudjuk a részleteket. Pont emiatt csak kicsit neheztelünk narrátorunkra, amikor a könyv közepén kiderül, hogy 8 éven keresztül az izgalmas városka közelében sem járt, így kiesett ennyi idő a megfigyelésből. Innen gondolható, hogy  a könyv két részből áll: egy esemény és a rövidtávú, majd a hosszútávú következményeiről szól. Ami, megint csak jó húzás.

Kedves, egy kicsit korábbi korra jellemző szokás, hogy az egyik szereplő elmonologizál a könyv mondanivalóján. Az olvasmányaim alapján úgy gondolom, hogy (a 19. században) minden nemesi társaságban akadt egy filozófus, aki  önmagától eltelve órákon keresztül untatta az ismerőseit a fennkölt gondolatokkal. A darwinizmus behozása egyenesen kötelező két ok miatt is. Egyfelől a könyv fő témája, és másfelől a múltból "itt ragadt" úr személyének nélkülözhetetlen eleme.

És, hogy hova is akarok kilyukadni? A Szemünk fényei egy időtálló klasszikus, amit érdemes elolvasni.