Bret Easton Ellis - A vonzás szabályai

"Elkezdte mesélni az életét, ami nem volt túlságosan érdekes, és amikor a Rockpile "Heart"-ja kezdődött, fell kellett hangosítanom, elnyomva a csaj hangját, de azért csak odafordultam hozzá, a szememben érdeklődés, komoly mosoly, bólogatok, a kezem a térdét markolja, ő pedig..."

Az azonos című film hosszan vezette a kedvenceim listáját (nálunk az imdb jóvoltából megtudhattam, hogy 2003 július 10-én mutatták be). Persze, hogy oda voltam érte, hiszen úgy éreztem rólam szól. Bár abban csapongtam, hogy melyik karakterrel tudok a leginkább azonosulni. Kamaszos fellengzősség a javából. Na de így jutottam el könyvig, ami nagyon érdekelt és még az elveimet is feladtam („Ha már láttad filmen csalódni fogsz, nem érdemes elolvasnod!”, és vagy „Sose nézd meg egy könyv film változatát!”). Végül így bővült a kedvenc könyveim listája is.

Remélem senki sem vár igazán komoly elemzést, mert azzal nem szolgálhatok. Akkor bele se fognék a megírásba, hiszen hány helyen boncolgatják Ellist. Meg imádom, és ki vagyok én, hogy komolyan írjak róla. Nem tudom miért ennél a könyvnél rohantak meg ezek az érzések, de így van és kész. Amúgy szintén fiatal bohóságomnak tudható be, hogy hosszan nem is tudtam, hogy a könyv szerzője Bret Easton Ellis. Pedig mekkora sikk az Amerikai pszicho. Persze bizonyos körökben és a Vonzás szabályai pont oda kalauzol.

A legjobb mert:

1.

A könyv egyik legnagyobb érdeme, hogy minden olvasásra tud újat mondani. Persze el kell telni pár évnek ehhez, hogy egy új életszakaszban, más perspektívából új értelmet nyerhessen. Most nagyon mulatok azon, hogy anno milyen mélynek éreztem, hogy senki sem azt szereti, aki belé szerelmes, hanem mindenki más után teper. Annyira, de annyira komolynak tűnt a szerelmes leveleket írogató lány, aki végül az öngyilkosságba menekül. Most meg nem bírom ki vigyorgás nélkül, ahogy ezeket a sorokat írom. Persze nem tudok mind a négy olvasásra külön példát hozni, de tudom, még most is voltak apró finomságok, amik csak most kerültek a helyükre.

2.

Ahogy meg van írva, az zseniális. Rövid kis fejezetek sorozatából áll, mindegyiknek az elején az elbeszélő nevével. A szereplő meséli el a történetet, E/1 általában jelen időben. Ami pedig külön élmény, hogy nem, ők nem beszélik az irodalmit, hanem ellentmondásosan és abszolút én-központúan mesélnek. Leginkább igék és kevés leírás még kevesebb párbeszéd. Sok a zenei utalás, ami nekem nem mond semmit, igaz egyszer elkezdtem előkeresgélni őket, de csak a megszállottak és az egyetemisták járhatnak sikerrel, akiknek muszájból kell a kerek képért. A három központi figura mellett több mellékszereplő is szóhoz jut csak, hogy még zavarosabb legyen az egész. A tempót, gondolat áramlatot jelzik a véget nem érő mondatok, ahol a pont helyén csak vessző van.

3.

A kettes pont kiegészítése, de kell, megérdemli a külön pontot a hangulat. Ugyanis az amerikai egyetemistákról szóló történet (huhh így milyen egyszerűen hangzik az ebben az esetben kifejezetten buta kérdésnek számító: Miről szól a könyv?-re adható válasz) olvasása közben az ember szépen lassan úgy érzi, hogy ő is be van szívva, be van tépve, be van lőve, be van rúgva és a valóságot vastag ködön át látja. Teljesen magába szippant és amíg az elején többször megtorpanok az olvasása közben és ráncolt szemöldökkel kérdezem: mi van? aztán már csak: ez van. A végén pedig odáig jutok, hogy legyünk már túl rajta, mert akkor már tudom, hogy nem leszünk túl rajta. Mert nincs vége, de ez nem olyan, mint más esetben, ahol a hajamat tépném.

4.

Végre elértünk ide is, hogy elmondhassam a legkedvencesebb dolgomat. (sajnálnom, hogy le kellett írnom ezt a szót, de hát ha az?!) Ez pedig Paul és Sean kapcsolata. Paul és Sean járnak. Vagy nem. A helyzet ugyanis a következő. Van egy buli, ahol beszélgetnek pár szót, ezt mind a kettejük verziójában olvashatjuk.(Amúgy nagyon kevés az olyan rész, amikor szigorú értelemben vett ugyanaz a jelenet ismétlődik csak más szemszögből. Hiszen nem is lehetne, minden szereplő más, mindenkinek máshol van a fókusz.) Ez pedig a szűken vett kedvenc részem. Annyira eltalálta. Mert nincs igazság, nincs ez volt és pont. Nem, az egyiknek ezt jelentették a szavak a másiknak azt. Muszáj idéznem:

Paul

„És aztán valami nagyon furcsát mondott. azzal kezdődött az egész. Nem voltam annyira részeg, hogy félreértsem, és egészen meghökkentett a vakmerő javaslata. Nem kértem, hogy ismételje meg, Egyszerűen csak megismételtem, amit kérdezett tőlem: Együnk egy quesadillát?

-          Azt akarod, hogy elmenjünk megenni egy quesadillát? – kérdeztem. – Azt akarod, hogy elmenjünk vacsorázni holnap este? Mexikóiba? A Casa Miguelbe?

És annyira félszeg volt, hogy lesütötte a szemét és úgy mondta: - Aha, asszem.” 75o

Sean

„Odamegyek a hordóhoz, Paul Denton áll mellette, és épp kifogyott a sör, és tudom, hogy Tony üveges sört árul a szobájában darabját két dolcsiért, de nem akarok annyi pénzt költeni rá, kunyerálni meg nincs kedvem, és gyanítom, hogy Dentonnak van pár dolcsija, és megkérdezem, nincs-e kedve eljönni velem, hogy vegyünk még egy kis piát, és a srác annyira részeg, hogy megkérdezi nincs-e kedvem vele vacsorázni holnap, és asszem én is jól eláztam, és azt mondom, oké, de kurvára nem tudom, miért mondom ezt, baromira zavarba jöttem.” 76o

Tehát megismerkednek és Sean szemszögéből nem is létezik Paul. Majd valahol a könyv végénél említést tesz, de az egészet csak Paul meséli el. Amikor meg azt hihetnénk, hogy végül tisztázódik és összeáll az egész, kiderül, hogy tényleg volt viszony a következő sor megint elbizonytalanít. (359o) Ez a kettősség Lauren és Sean kapcsolatánál is fenn áll, csak nem ennyire kiélezetten, mert ott csak a kapcsolat minősége kérdéses, nem a léte.