„Úgy tűnik, mintha örökké tartanának.”
A borító büszkén hirdeti: A Hugo-díjas kötet folytatása. Hát
igen, egy sorozat második része. Pont olyan, mint ahogy sajnos gyakran lenni
szokott. Kevesebb ötlettel és élettel (vajon a harmadik kötetre már teljesen
kifullad?). A Tengely egy hosszúra, túl hosszúra sikeredett novella.
Sajnos egy csipetnyit sem kapunk abból a bravúros
szerkesztésből, amit a Pörgésnél alkalmazott Wilson. Egy-két apró kivételtől
eltekintve minden fájdalmasan unalmasan egy irányba halad, szögegyenesen A-ból
B-be. Apró morzsák a múltból és slussz passz érjük be a kissé vontatott
jelennel.
Tőle elvárható módon a történet az új bolygón játszódik.
Azonban szó sincs arról, hogy a civilizációnk újraépítésénél vesztegetnénk az
időnket, már túlhaladtunk a betelepülés korán. (most nem azért, de egy kis
csoportos Robinson Crusoesdi milyen érdekes lenne…) Egy szerencsétlen, kissé
megszállott nőnek köszönhetjük, hogy belecsöppenünk a történet sűrűjébe. Bár ez
az erdő elég ritkás nekem. Akarom mondani, nincs igazából a történetnek sűrűje.
Tehát a főszereplő megint nem. (hogy affene vinné el) Lise Adams erőtlen
karaktere csak közönyt vált ki belőlem. Egy pillanatig sem érdekel, hogy mit
derít ki apjának eltűnéséről. Ami meg végül kibukik, hát nem nagy bónusz. Amúgy
meg nem érthető, hogy az eddig gyenge nő, most honnan merít. Apja elvesztése
után ugyanis hozzámegy a biztonságot nyújtó jelölthöz, aki aztán biztos nem
olyan illékony, mint apuka. Ez az egyetlen érdeme. Ezt pedig a nő mondja ki.
Hirtelen elég egy kis románc és a házasság már volt, nincs. Az édesapja
eltűnésének nyomozásába veti bele magát Lise és beletenyerel valamibe. Kb itt
kezdődik a történet.
A másik szál pedig egy különleges kisfiúról szól, aki
feleannyira sem érdekes, mint lennie kéne. Amolyan Stephen Kinges gyerek
karakter, 12 éves, pont a pubertás határán, keveset beszél és különleges
kapcsolata van a külvilággal. Persze a
történet kulcsa.
A központban álló kérdés, hogy a tudomány nevében meddig
lehet elmenni. Hol vannak a határok? Erre rájönni nem nagy tudomány és Wilson
elkövet egy hibát. Túl sokszor mondatja ki a karakterekkel a magától értetődő
gondolatot már-már megsértve az olvasót.
Morfondíroztam is rajta, hogy lehet ennek valami plusz, mögöttes
tartalma, vagy tényleg csak szimplán kényszert érzett rá, hogy harmadik, negyedik
alkalommal is elhangozzon: De, hogy lehettetek erre képesek!?
Fanatizmus most is jelen van. Így hit és a realista látásmód
ütköztetése is, de nem keríthetünk nagy feneket a dolognak. Annyi mély tartalom
sincs benne, hogy érdemes gondolatot ébresszen. A világtól való elzárkózás és a
hatalmas, emberen túli dolgoktól való félelem pedig megint csak két
embertípuson keresztül manifesztálódik. Fájdalmasan egyszerűen ismét egy
házaspár női, férfi tagjának viselkedésében kibontva. A Pörgésben legalább az
ikrek is ott voltak. Ez a kétarcúság azt hiszem Wilson egyik vesszőparipája,
amihez most tényleg nem sikerül pluszt adnia. De (és hála legyen, hogy itt
lehet ez a de) érdemes elolvasni a könyvet.
A trilógiát őszintén, sok szeretettel ajánlanám mindenkinek,
aki scifi rajongó. Igaz, olyan toldalékkal, ami sokakat elbátortalaníthat. A
megjegyzésem ugyanis az, hogy nem szabad kihagyni Wilson sorozatát, mert a
befejező résszel igazán nagyot alkotott. A harmadik rész nélkül számomra nem
érne egy fabatkát sem, de így kötelezők közé tartozik. A teljes történethez, az
egész átlátásához pedig szükség van az első két kötetre. Sajnálom, ha ezzel
elveszem valakinek a kedvét, de így látom. Azt hiszem, szerencsére, aki már itt
tart a Tengelynél annak ezzel a lábjegyzettel inkább jó hírrel szolgálok.
Lehet, hogy ez a könyv nem az igazi, de az Örvénytől eláll a lélegzet. (és
büszke vagyok magamra, hogy ilyen menő bulváros beharangozók is sikerednek
néha)
Robert Charles Wilson – Örvény
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése