Robert Charles Wilson – Örvény

„Ariel szívélyes üdvözletét küldi, és azt kéri, mondjam meg magának, hogy Texasban átkozottul meleg van.”

Megint az a fránya borító. A problémám: „A Hugo-díjas trilógia befejező kötete”. Bocsánat, de nem tudok elmenni egy ilyen csúnya csúsztatás mellett. Merthogy nem, nem a trilógia nyert, hanem az első könyv. Bármennyire is úgy vagyok vele, hogy ha lehetne, inkább ennek adnám az elismerést. Egy kis mellékes, amit az előzőeknél nem említettem, hogy nagyon jó, hogy az eredeti cím is a könyvre került. A formaságokat letudva, végre, most egy nagy adag lelkendezés következik. Vigyázzon, aki nem bírja!

 Az előző kötet befejeztével elszontyolodtam. Azt hiszem, ez érződik is a bejegyzésben. Annyira nem tetszett, hogy egyből elkezdtem az Örvényt, hogy gyorsan túl legyek az egészen. Úgy örültem, hogy ez a legrövidebb, mindössze 280 oldalas rész. Persze egy kis fény még pislákolt bennem, hogy lehet jobb lesz. Ez egy olyan realitást nélkülöző apró semmiség. Amit pont az ilyen esetek miatt nem szabad lebecsülni, hiszen ez a könyv jó. Mit jó? Nagyon jó! Így megmenekül az egész sorozat. Olyan jó, hogy nem kell, kidobott időnek érezzem, hogy elolvastam őket.

Már a felütés is tetszett. Ami nagyon hasznos, nem? Jó nem úgy olvasni, hogy ahamm, ahamm, jó, jó, de mikor történik már valami?! Sandra Cole (leegyszerűsítve), pszichiátrián dolgozik, ahol ő felel a betegek felvételéért. Igen, nekem már itt gyanús lett, hogy ebből még valami jó is kisülhet. Ugyanis egy regényben pszichés betegekkel foglalkozni igazán hálás téma. Wilson természetesen már az előzőekben is bizonyította, hogy igen pontosan ismeri ezeket a szilárd alapokat és úgy tud hozzájuk nyúlni, hogy az ne legyen fájdalmasan unalmas. Gondolok itt többek között az ikrekre, a halandóságra, Istenre, és a „bogár a nagyító alatt” c. gondolatra és a satöbbire.

Főszerepet kap egy, a pszichiátriára frissen bekerült beteg. Az előző részek után mi tudjuk, hogy Orrin Mather biztos nem őrült, de azt persze nem tudjuk, hogy mi is pontosan. Az enyhén fogyatékos fiú érdekes jegyzeteket cipel magával, ami a következő szavakkal kezdődik: „A nevem Török Findley”. Ebből sejthető, hogy Wilson visszatér az első könyvnél alkalmazott szerkesztési elvhez, csak magasabb szintre emeli azt. Két idősík fut egymás mellett, hogy végül bravúros befejezésben egyesüljenek. Az, hogy a könyv vége nagyon jó, csak egy kis része a történetnek. Ugyanis önmagában ez kevés volna.

Wilson érdekes, visszás helyzetet hoz létre azzal, hogy az olvasó másképp gondolkodik, mint a főszereplő. (Ezzel is még izgalmasabbá teszi a könyvet) Sandra Cole ugyanis miközben olvassa Orrin feljegyzéseit megpróbálja megérteni azt. Kinyomozni, hogy kik lehetnek a szereplők, mi a szimbolikus jelentése Orrin számára ennek a történetnek, esetleg ki diktálhatta, milyen összefüggésben áll az életével? Az olvasó tisztában van vele, hogy volt egy Török Findley és ha ez a fiú az ő történetét jegyzi le, akkor annak csak az lehet az oka, hogy valami különleges kapcsolat van közte és a Feltételezettek között. Ennek a plusz tudásnak a birtokában érdeklődve olvashatjuk, hogy Sandra milyen elméletekkel áll elő és közben morfondírozhatunk a saját elgondolásainkon.

Mi történt Török Findleyvel a halála után? Egy szempillantás alatt 10 ezer évet ugrik az időben és amikor a Feltételezettek kiköpik egy különleges közösségbe csöppen. A férfit egy szekta tagjai várták, hogy általa beteljesülhessen a jövendölés és a Feltételezettek a keblükre öleljék a hívőket. A sok jó rész közül itt jön a következő. A szekta. Nekem nagy kedvencem. Ismét az első könyv egyik része, csak sokkal nagyobban és jobban. Merthogy ez nem egy pár fős csoport, akik a vörös borjú megszületésére várnak, ha nem egy mesterséges szigetcsoportokból felépülő óceánjáró hajó, a Vox. Egy mikrokultúra, ami 500 éve alapult és céljuk, hogy eljussanak az ősi Földre. Nem nagyon tudok többet elárulni a dologról anélkül, hogy elrontanám az olvasás élményét, így nem is teszem. Ahogy az egész könyvről sem tudok a túlírás veszélye nélkül írni. A lényeg már kiderült, az Örvény egy igazán jó regény.

Robert Charles Wilson - Tengely

Robert Charles Wilson - Pörgés