Tracy Hogg – A suttogó titkai I-II

Tracy Hogg csecsemő és gyermeknevelési tanácsadó könyveit bestsellerként tartják számon. Az angol nővér sokáig fogyatékos babák ellátásában segédkezett és ezek a tapasztalatok, megfigyelések segítették a saját módszerének kialakítását. A könyvek megírásának pillanatában 25 éve foglalkozott gyerekekkel.

Talán azért is lehet ekkora sikere a könyveknek, mert senkit nem ítél el, nem fogalmaz meg éles kritikát. Nem akarsz szoptatni és inkább tápszerrel etetnéd a babát? Tégy úgy, ahogy neked a legjobb, itt vannak a tanácsok, amik hasznosak lehetnek mindkettőtöknek. Visszamennél dolgozni már 3 hónap után? Erre figyelj, hogy a legkevesebb stresszel járjon az elválás.

 Viszont amiről meg van győződve, hogy úgy jó a babának, azzal kapcsolatban konkrétan leírja, hogy ezért és ezért tarja jobbnak. Azonban csak ajánlás és nem szabály formájában. Plusz minden tanács a hosszútávú érdekeket tartja szem előtt. Lehet, hogy inkább kettőtök közé vennéd az ágyba a picit, mert nem kell felkelni hozzá és megnyugtató a közelség, de később küzdelmes a kiságyba szoktatás. A következetesség az egyik legjobb stratégia, ami megkönnyíti az életet.

Az általános útmutatáson kívül az egyik legnagyobb előnye a könyvnek, hogy a babákat, kicsiket temperamentumuk alapján öt csoportba sorolja. A szülő egy egyszerű teszt segítségével kiderítheti, hogy az ő gyermeke melyik kategóriába tartozik és a könyvben kiválaszthatja, melyik tanács a legcélravezetőbb számukra.

A könyvek olvasmányosak, kellemes stílusban íródtak. Sok kis történettel példázza a problémákat és a hozzájuk kapcsolódó megoldást. Bárki könnyen magára ismerhet egy-egy helyzet leírásában.

A suttogó titkai I elolvasását a terhesség közepe tájára ajánlanám. Sok tanácsa a születés pillanatára, a hazautazásra és a kezdetekre szól. Majd később, ha esetleg kialakulóban van egy rossz szokás, az emberben felrémlik, hogy Tracy írt erről és már csak azt a részt lapozza fel.

A suttogó titkai II leginkább tipegő korú gyerekekkel foglalkozik. Szinte egy az egyben folytatva az első könyvet. Napi rutin, tervezés és következetesség. Pár szóban így összegezhető a tartalom. Megint csak azt ajánlanám, hogy a szükségesség előtt, egy két hónappal érdemes elolvasni. Így mindenki leszűrheti a számára fontos dolgokat, majd ha valami probléma adódik, előveheti a megfelelő résznél a könyvet.

Iain M. Banks – Félemmetes géjpezet

„It a végje”

Még mielőtt valakit megzavar a friss kiadás, ez egy 94-es regény. Igaz, Banks az utolsó könyvét fejezte be ebben az évben, de ha a magyar fordításra, kiadásra várunk még jó pár „új” művet olvashatunk tőle.

Ismét egy Banks könyv, ami nem tett volna rajongóvá, ha elsőnek olvasom. Jónak jó, de nem olyan erős. Valahogy hiányosnak érzem. Talán kicsit komolyabb ráfordítást igényel az olvasótól, mint általában, mert nagyon széthúzva indít. Éppen ezért nem érdemes BKV, vagy amolyan kicsit felveszem elalvás előtt könyvnek tartani.

Mit értek a széthúzás alatt? Az első fejezet négy része, négy különböző szereplőt mutat be. Valakinek a születését, a halálát, egy tudós és egy értelmi fogyatékos Látó életének sorsdöntő pillanatát. Majd megint ilyen sorrendben, aztán a harmadik fejezetben még becsatlakozik plusz egy karakter. Így utólag könnyen felfedezhető a minta, de amikor benne van az ember, csak ráncolja a szemöldökét: most ez ki is? hol vagyunk? Lehet, hogy ez csak egy pillanat, de az is számít. Főleg, amikor a világban is megpróbálsz kiigazodni.

A legbántóbb, legkellemetlenebb dolog pedig egy faramuci helyzet következménye. Banks úgy döntött, hogy a Látó személyiségének érzékeltetéséhez a legjobb módszer (meg igazi színfolt), ha őt beszélteti. Így Latra E/1-ben, írásban meséli el a történéseket. És itt jön a probléma. Most nem néztem utána az eredetinek, így csak a fordításról beszélhetek, de szerintem végül nem találták meg a legjobb megoldást. Az alap koncepció ugyanis az, hogy a helyesírás, mint olyan köszönőviszonyban sincs az irománnyal. Lássunk egy példát, egyből érthetőbb lesz:

„Fel kettem aszt fel öttösztem. Ettem reggelit asztán beszéttem a hanygya barátommal akit ugy hivnak hogy Hompuk…”

Hosszú, hosszú oldalakon keresztül az ember erőlködve halad, hogy az agyában visszhangzó automatikus korrekciót figyelmen kívül hagyja. Meg persze kihámozza az értelmet. Pl.: az igekötőket ugyanis következetesen külön írják a rossz helyesírás nevében. Egyfelől ez nagyon zavarja az olvasást másfelől, ha kiejtés szerint ír, mert nem tud mást, akkor bizony az egyben van. Gondolom, ismeritek azt a szöveget, ami viccesen arra hívja fel a figyelmet, hogy az ember nem olvassa ki az összes betűt, csak a szó kezdete és vége alapján, plusz a szövegkörnyezet segítségével az agy kitalálja, hogy mi lehet oda írva. Így az sem zavaró, ha a szó belseje, nem egyezik. Na, valami ilyesmit kellett volna megpróbálni, hogy a kedves olvasónak ne legyen olyan fájdalmas Latra szövege.

Mellesleg ez az oka az igen furcsa címnek.

Azért attól nem kell tartani, a kötelező csavar ott van, ahol lenni szokott. Finomsága miatt plusz piros pont jár. Ahogy a hatalom birtokosairól alkotott, már-már megszokott vélemény sem maradt el. A virtuális valóság kidolgozottsága, szintjei, szabályai, a különleges szerkesztés, és ritmusváltások teszik igazán lebilincselő olvasmánnyá. Ahogy a hosszú várakozás is hozzájárul az élményhez, hogy mikor és hogy keresztezi egymás útját az öt főszereplő sorsa. Őszintén, nekem volt pillanat, amikor már eljátszottam a gondolattal, hogy lehet nem is hozza őket össze.

A történetidő kezelése az a szegmens, ami tényleg megmutatja, hogy egy Banks könyvet tartunk a kezünkben. (Jó, jó meg persze a világ.) Szeretem, ahogy újra és újra felhasználja a senki sem az, akinek látszik c. gondolatot és mindannyiszor gyanakvás nélkül bedőlök neki.

Cassandra Clare: City of Bones, Csontváros

Mortal instruments, A végzet ereklyéi

„Her stomach dropped out from under her as the silver river spun away and the spires of the bridge slid under her feet, but this time Clary kept her eyes open, so that she could see it all.”

Felkerült az IMDBre egy új fantasy film bemutatója és wow! nagyon izgalmasnak tűnt. Aztán valahonnan beugrott, hogy láttam már valahol ezt a csontváros dolgot. Így nem kellett hozzá más csak a google és egyből képben voltam. Az utolsó lökést pedig az adta meg, hogy valahol azt írták, ez lehet az új Twilight.

CassandraClare első könyve a Csontváros. Most, csak így, itt az első sorokban kijelentem, hogy ez nem az az első könyv. Konkrétan értetlenül állok a dolog előtt. Sűrűn pislogok, hogy a fanfictionban utazó írónő hogy juthatott idáig? Vajon mit jelenthet, hogy a Harry Potter és a Gyűrűk ura világában játszódó történetei azonnal törlésre kerültek a könyvének megjelentetésének pillanatában? Persze, persze nem kell a rosszindulatom, nyilván szerzői jogok, miegymás így egyszerűbb volt. Na de maradhatott volna inkább annál a műfajnál. Clare tipikus áldozata annak a jelenségnek, amikor valakinek hirtelen valami nagyon jó ötlete támad, majd rövid időn belül le is lombozódik, mert rájön tegnap hallotta valakitől azt a nagyon jó ötletet. Ami zavart kelt a rendszerben, hogy az írónőnél elmaradt a felismerés pillanata, nem rémlett be, hogy ez valaki másnak a nagyon jó ötlete. De akkor már más, hogy hogy nem szólt neki? Nemtom…

A Csontváros ugyanis nem tűnik többnek, mint egy összeollózott könyvnek. Vett pár ismert történetet és különböző elemeiket összeszerkesztette. Kis, kedves, bugyuta, tini fantasy. Félreértés ne essék, én is azon a véleményen vagyok, hogy irtó nehéz merőben újat alkotni, sosem várom el egy könyvtől sem. Na, de, van ami már a pofátlanság kategóriájába tartozik. Ilyenkor csak az dühít, hogy mégis hogy jut el egy ilyen történet addig, hogy felkapják.

Gyorsan kiírom még a legdühítőbb dolgot, majd felsorolom a pozitívumokat is. Sajnos kicsit körmönfont, (vagy lehet, egyszerűen zavaros) leszek, mert a legnagyobb problémát egy olyan elem jelenti, amit nem nevezhetek nevén, mert lelőném a poént. Lehet, hogy van az a kategória, amikor már túl sokat olvas az ember és azért nem élvezi a könyvet. Mert nekem már a legelején szöget ütött valami a fejemben. De az is lehet, hogy mivel olyan kevés infónk van a szereplőkről, mindenkiben felrémlik ez a lehetőség is. Végig ott kaparászott a hátsó zugban, hogy csak nem az jön ki a dologból, ami evidens lenne, mert akkor keletkezne egy elég nagy konfliktus, aminek megoldásához nem kevés tehetség kellene. Végül mégis így történt, de nincs baj az így kialakult konfliktussal, mert a legegyszerűbb utat választja Clare, simán átlép rajta. Amúgy ez az egyetlen dolog, ami miatt elkezdtem olvasni a második kötetet reménykedve, hogy majd abban végre megszületik a feloldás.

Hatalmas piros pont, a könyvben rengeteg történés van. Jönnek ilyen szörnyek, olyan szörnyek, küzdés, menekülés, nyomozás. A lendületre nem lehet panasz. A klisékre annál több. Erős vagyok és nem, nem kalandozok el, mert ez itt a pozitív rész! Ezért itt jön a következő elismerés: A szereplők nem sérthetetlenek. Mindennek a vége, amikor a harcosok ép bőrrel jönnek ki a csatákból. Szerencsére ezt a hibát nem követi el Clare. Sőt, megsérülnek és még a csoda varázslat sem képes mindent megoldani, meggyógyítani. A plusz egy pont pedig a homoszexuális vonal miatt jár. Elég bevállalós dolog egy tini könyvben behozni ezt a témát, de ha ügyes a megoldás még jól is elsülhet. Bár ez a történet inkább lányoknak íródott, rájuk meg nem jellemző az elutasítás, de lényegtelen is. A próbálkozás értékelendő.

Ez az a könyv, ami biztos sokkal jobban mutat majd a vásznon, mint papíron. (aki nem ismeri a stílusom, annak megmagyaráznám: ez egy hatalmas sértés volt)

John Wyndham – Szemünk fényei

„De ugyanezt az érzést elemibb erővel fejezhetjük ki így: Ha a dzsungelben életben akarsz maradni, úgy kell élned, ahogy a dzsungel él!”

Nem tudni, kinek köszönhetjük a hátlapon megírt summázást, de nagyon ügyesen megoldotta, hogy a történet 100. oldalig semmi izgalmat ne szolgáltasson. Ez pedig egy 200 oldalas könyvnél kicsit bántó. Nem tudom, miért vagyok ma olyan finom és nőies. Az igazság ugyanis az, hogy marha idegesítő, hogy egy pillanatig sem izgulhattam, hogy vajon miért választja el a külvilágtól egy láthatatlan burok az egyébként legunalmasabb kisvárosnak kikiáltott Midwichet. A további történések felől sem volt kétségem ugyanennek a titokzatos idegennek köszönhetően. Ez pedig nagyban lerontotta az olvasási élményt.

Ahogy az a zavaró megérzés, majd felfedezés, hogy valami baj van a nyelvezettel. Az egyik figura, aki olyan körülményes, hosszadalmas, udvarias, hogy valahogy a Fehér féreg fészkére emlékeztetett engem. Igaz, Bram Stoker és John Wyndham életében csak 11 év volt, ami fedte egymást. Magyarul Wyndham 11 éves volt, amikor Stoker meghalt, de a régiesség érződik, mégis csak egy 1957-es könyv egy 1903-ban született írótól. Ha ezt tudtam volna, nyilván máshogy állok a történethez, de azért így sem tört le, hogy a 40. oldalnál eszméltem. (Érdekesség, hogy már 1960-ban megfilmesítették az író hazájában, Angliában, majd 95-ben Hollywood is elkészítette a saját változatát, mindkettő Village of the Damned címmel futott. Az utóbbiban, kedvenc Supermanem, Christophet Reeve alakította a főszerepet.) 

Plusz jó volt látni, hogy Stephen King A búrában hogyan tette magáévá a város elszigetelésének ötletét. Ott pusztán a láthatatlan határvonal leereszkedésének pillanata vagy 150 oldal. Persze, más lépték. Igyekszem nem elkalandozni, így vissza a könyvhöz.

A történet egy angliai kisvárosban, Midwichben játszódik. Windham remek megoldást talált arra, hogy hogy értesüljünk a legtöbbről a történésekkel kapcsolatban. Az eseményeket Richard Gayford elmesélése alapján ismerjük meg, aki nem kívülálló, de nem is tartózkodik a fősodrásban. Feleségével csak egy éve költözött a városkába. Plusz van egy igen értékes ismerőse, Latcher ezredes, akivel régebben együtt szolgált és most a Mindwichi különös esethez lett kirendelve. Tehát Richardnak köszönhetően elég jó rálátásunk van egészre, ami nagyon kényelmessé teszi a helyzetet.

Mivel nem vagyunk tűzközelben, így csak a természetes kíváncsiság érzése hajt, hogy megtudjuk a részleteket. Pont emiatt csak kicsit neheztelünk narrátorunkra, amikor a könyv közepén kiderül, hogy 8 éven keresztül az izgalmas városka közelében sem járt, így kiesett ennyi idő a megfigyelésből. Innen gondolható, hogy  a könyv két részből áll: egy esemény és a rövidtávú, majd a hosszútávú következményeiről szól. Ami, megint csak jó húzás.

Kedves, egy kicsit korábbi korra jellemző szokás, hogy az egyik szereplő elmonologizál a könyv mondanivalóján. Az olvasmányaim alapján úgy gondolom, hogy (a 19. században) minden nemesi társaságban akadt egy filozófus, aki  önmagától eltelve órákon keresztül untatta az ismerőseit a fennkölt gondolatokkal. A darwinizmus behozása egyenesen kötelező két ok miatt is. Egyfelől a könyv fő témája, és másfelől a múltból "itt ragadt" úr személyének nélkülözhetetlen eleme.

És, hogy hova is akarok kilyukadni? A Szemünk fényei egy időtálló klasszikus, amit érdemes elolvasni.

Joe Hill - Horns, Szarvak

„„Poor devil,” Terry said before he got into his rent-a-car and drove away.”

A Szív alakú doboz (nálam aratott) sikerén felbuzdulva lelkesen vetettem magam az ifjabb King könyvére. Azzal a melengető érzéssel kezdtem bele, hogy ez most jó lesz. Biztosan tudtam, hiszen volt mire alapoznom. Hát igen, itt rontottam el és a csalódottságom az egész írást áthatja majd. Így, most szeretnék azoktól elnézést kérni, akiknek nagyon tetszett. Pusztán hangulat kérdése, de én rászedtem saját magam.

Mindezek ellenére, pontosabban inkább emiatt, úgy érzem, fontos azzal kezdenem, hogy kijelentem: ez egy jó könyv. Csak nem hasonlít az előzőre. Abban pedig a számtalan pozitívum mellett az egyik legfontosabb dolog az volt, hogy fenn tudta tartani az izgalmat. Le tudják rázni a szellemet? Hogy intézik el? stb. Nagy fájdalmamra itt pont ez hiányzik. Lefutott kör az egész. A főszereplő szerelme már egy éve halott és most a szemünk előtt derül ki, hogy mi vezetett a gyilkossághoz és ki volt a tettes.

Azzal természetesen nincs baj, az út nagyon érdekes. Gyerek szerelem, felnőtt kapcsolat, örök kötelékek és a Gonosz. Plusz egy jelen idejű hatalmas probléma, amit a könyvet indító kafkai átalakulás idéz elő. Ebben a műfajban King hatása kikerülhetetlen, hát még ha az író saját apja és gyakorta szerzőtársa is. Igen jellemző rá a gondolkodás, az emberi elme megjelenítése, mint egy hely, ami csak a képzeletben létezik is meg nem is. A King rajongó Hill könyvében már az első utalásnál(ami a történet legelejére került) ráébred, hogy itt is erről van szó, megvan a kulcs. Aztán már csak azt vártam, hogy mikor kerül megint szóba, mikor derülnek ki a részletek. Tehát valahogy ez is lejátszott volt.

Ez az a két dolog, ami nálam sajnos azt okozta, hogy nem tudtam igazán élvezni a könyvet. Ezért is mondom, hogy másnak ettől függetlenül pozitív élmény lehet. Hiszen ez eléggé szubjektív a mérce. Amerikában nagy sikert aratott Hill ezen könyve is annyira, hogy meg is filmesítették.

A film

Amerikában 1013 októberében lesz a premiere a könyv címét viselő adaptációnak. A fim szereplői mutatják, hogy igen csak komoly dologról van szó, a főszereplő Iget, Daniel Radcliffe alakítja. Az elmúlt évben vált kedvencemmé Juno Temple, aki a halott szerelmet, Merrint játssza.
Az igazság, hogy ez egy remekül megfilmesíthető könyv. (Ami igen csak erős kritika a könyvnek.) Sőt, meg merem kockáztatni, hogy a vásznon jobban mutat majd a történet.

Isaac Marion – Warm bodies, Eleven testek

„Because we want it.”

Felháborodva eszméltem rá, hogy nálunk egész áprilisig húzzák a Warm bodies bemutatását. Már az első trailer után egész oda lettem az újító ötletért, hogy a zombi fiúra rátalál a szerelem. Tehát hónapok óta várom, hogy a moziba kerüljön és tényleg széles vásznon szerettem volna látni, erre ez?!? Na, de így találtam rá a könyvre.

Isaac Marion első könyve hatalmasat robbant. Pedig kezdetben nem volt több, mint egy kilenc oldalas novella, I am a zombie filled with love címmel. A fiatal (és nagyon szimpatikus) író rájött, hogy ennél sokkal több van az ötletben. De még mennyire! Végül egy szó szerint, világmegváltó szerelmi történet kerekedett belőle.

Annyira gördülékeny olvasmány, hogy egy fél nap alatt végeztem vele. Hiába tudja az ember, hogy nagy valószínűséggel hova fut ki az egész, mégis kíváncsi. Például én nagyon féltem, hogy kicsit eldrámázza a történetet és R-nek meg kell halnia a végén. Tehát, a stílus. Valahogy olyan kellemes. Pihe könnyű és mégis fájdalmas. Persze nem kell annak lennie, aki csak a szórakozásra vágyik, az simán kizárhatja a mélyebb vonalat, mert sehol sem törli arcon, amolyan most akkor megmondom a tutit c. rész. Persze, azért ott van. A keserédesség, fanyar humor és a gördülékenység teszi igazán élvezhetővé. A meglepő felvetés, hogy egy zombi gondolataiba látunk bele fél perc után teljesen természetessé, fogyaszthatóvá válik.

Valószínűleg nem véletlen, hogy Stephanie Meyer dicsérő szavai állnak a borítón, hasonló kategória, de nem, nem a Twilight, hanem sokkal inkább a Burok az, amivel összecseng. Nyilván nem az alap ötletre gondolok, hogy az ősi rém legyen a szerelmes. Mert igaz, ez közös pont, bár Meyer előtt is komoly kultúrája volt a vámpír történet romantikus, erotikus feldolgozásának, így nem nevezném újítónak, amíg Marion előtt még nem próbálkozott senki hasonlóval. (igaz, Frankeinstein szörnye is nőt akart és kezdetben R is a saját fajtájából választott, hogy kipróbálja a szerelmet) Szóval a Burokra hasonlít, mert R-ben is ugyanazok a körök játszódnak le, mint Melanie testébe helyezett Vándorban. A szerelem kezdetben nem az övé, csak a helyzet hozza úgy, hogy mégis sajátjaként éli meg az érzelmet. (Természetesen ehhez különlegesnek kell lenni.) Emlékeket kap, ami a test(résszel) járt, aminek az életét köszönheti (ki így, ki úgy egyikük táplálék, másikuk burok formájában). Mindemellett a hangvétel is összecseng. Bár, a Warm bodies negyed annyira sem szerelmes regény.

Azt hiszem, kijelenthetem, hogy R az irodalomtörténet egyik olyan karaktere, aki a legfurcsább jellemfejlődésen megy át. Plusz, ezt nem kell nagyítóval keresni. Az akarat és a szerelem erejével új fajta zombi válik belőle. Persze a klasszikus felnőtté válás szabályait alkalmazva. Így a szükségletek és érzelmek koordinálása. A jó és rossz közti különbség tétel. Az emlékekből való építkezés. A felelősség válalás, önkifejezés. Ezeket mind, mind meg kell tanulnia, még sok más mellett. Hamar el is érkezünk a központi gondolathoz. Merthogy R nem egyszerűen tanulja meg a dolgokat. Nem egy magától értetődő folyamat részeként. Fel kell, hogy merüljön benne a vágy, majd tennie is kell érte

Nem véletlen, hogy egy akaratszegény társadalom romjain játszódik a történet. Egy változásra, megújulásra képtelen faj kihalásának küszöbén. Hogy egy passzoló képzavarral éljek, hiszen mindenki tudja, hogy erősebb kutyának áll a zászló. Lényegtelen, hogy a probléma nem szűnik meg, de egyetlen igazi „megoldásként” csak az erőszak létezik. Azt a tényt pedig egyszerű figyelmen kívül hagyni, hogy az eredmény, amihez ez vezet nem oldja fel az eredeti konfliktust. Persze sokkal egyszerűbb a többséghez tartozni és szimplán elfogadni a helyzetet. Hiszen az emberbe kiskoruk óta nevelik, hogy van az a kikerülhetetlen „ez van és csak mert” faktor. Nyilvánvaló, hogy nem kevés erőre, bátorságra van szükség az alapvetések megkérdőjelezéséhez. Majd ez nem is elég, mert a válasszal, új megoldással kell előállni, amúgy nem ér semmit az egész. A könnyebb kivitelezéshez pedig Marion mutat utat, aki (a történet alapján) úgy gondolja, hogy a barátok segítenek az akadályok leküzdésében. Sőt, a végső konklúzió ezen a téren az volt, hogy ha az agyalás nem vezet előre, bele kell vágni és majd lesz valahogy. Ahogy az én apukám szereti mondogatni olyan még nem volt, hogy nem volt sehogy.

Stephen King – 11/22/63

„Aztán a zene elsodor bennünket, messzire görgeti az éveket, és táncolunk.”

Stephen King legújabb regénye egy jutalomjáték. Végig ez járt a fejemben, az alatt a hét alatt, amikor a könyveket olvastam. Végül az utolsó oldalakon található utószó alátámasztotta a megérzésemet. Igaz, a horror koronázatlan királyának már évtizedek óta nem kell a megélhetése miatt aggódnia, mégis 2009-ig várt, hogy elővegye 1972-ben felmerült ötletét. Amúgy a kétezres években rendre kerülnek elő a fiók aljáról a régi gondolatok, hogy végül könyvként végezzék. (Búra alatt 1976, Blaze kb. 1973, The wind through the keyhole)

Előkerült, formát öltött és más lett. Hatalmas hiba lett volna, ha a fiatal King nekiesik és végigviszi az elképzelését. Ehhez a kiforrt író tudására volt szükség, csak így válhatott belőle élvezhető olvasmány. És miben lett más? Témájában. Stephen King ugyanis arra vállalkozott, hogy a saját stílusában feldolgozza az amerikai történelem egyik fordulópontját, John F. Kennedy meggyilkolását. Pontosabban a történet (természetesen nagyon nyersen) Lee Harvey Oswald megfigyeléséről szól. Már önmagában ez mennyire ötletes? Lehet, a legtöbben nem szívesen vallják be, de az emberben vagy egy természetes vágy a leskelődésre. (nem véletlenül állítják, hogy a „pletyka” az egyik összetartó ereje a közösségeknek) King pedig minden lehetőséget megad, hogy az olvasó egy titkos nyomozás igazi résztvevőjének érezze magát, ahol a lehető legközelebb férkőzik egy őrült emberhez. Az egészben pedig az a legszebb, hogy nem ad hozzá többet, mint amit tényként lehet kezelni. Tehát nem tudjuk meg mi volt az indíték, mi volt az utolsó lökés, milyen ember volt Oswald. Mégis úgy érezzük a helyére kerültek a darabok, ismerjük a merénylőt, hiszen a főszereplővel kilestük az életét, egy ideig a szemközti házban lakva, majd közvetlen alsó szomszédjaként. Itt jön be az a plusz, amit az emberek sosem tudnak igazán elhinni, hogy nincs magyarázat. Ez is az egyik elemi szükségletünk, szeretünk rendszerezni, címkézni és tudni, megérteni.

Van benne egy kicsi az időutazó feleségéből is, hogy ne maradjunk romantika nélkül. Egy történet a történetben, ami lehetne egy igazi Kingre jellemző halloweeni novella is. Egy kis jelenet az AZ-ból, ami kedvet hozott, hogy újból elolvassam. És ezernyi apró finomság, amit már megszokhattunk. Az íróra jellemző tucatnyi zene, ami a tökéletes légkörhöz kötelező kellék. A több síkon megjelenő utazás, helyváltoztatás. Egy már-már unásig ismételt kulcs mondat. Igazán emberi karakterek.

+1: A végén megköszöni a fiának a segítséget. Innen eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha Joe Hill is írt volna mostanában valamit és, igen! Így meg is van, hogy mit szeretnék most nagyon. (azóta túl is estem az olvasáson és a kritikán)

Jajj, jajj az ötletes borító dicsérete majdnem lemaradt! Szóval nézzétek, fordítva van! Hát nem remek? Mivel az eredeti kiadás egy kötetes, így azt is meg merem kockáztatni, hogy ez valakinek itthon volt az ötlete.