(kivételesen ez nem az utolsó, hanem az azt megelőző mondat, hogy elkerüljem a spoilerezést)
Az első és a második könyv után könnyen úgy érezheti az ember, hogy hirtelen belefullad a történésekbe. Az összes szereplő története őrült vágtába közelít a várható végkifejlethez. Csakhogy olyan nincs.
A könyv legzavaróbb eleme, hogy nincs nyugvó pont. Várná az ember, hogy történjen valami jó, végre pont kerüljön egy-egy fejezet végére, de nem. Egy kicsi jó sincs nem hogy pont. A közepétől kezdve pedig kifejezetten elégedetlen voltam. Az, ami az első két könyvben „valóságossá” tette a történetet, hogy az élet nem happy endek tömkelege, hanem a jókkal is történhet rossz és viszont, most visszaütött. Nem maradtunk meg a történHET rossznál, hanem kikötöttünk a csak rossz történhetnél. Iszonyatosan idegesített, hogy hiába drukkoltam a szereplőknek, azok csak szenvedtek és nyüglődtek és átverettek. Az új szereplők pedig nem hoztak lázba.
Az előző könyvben sajnálattal kellett beszámolnom Danerys történetének gyengeségéről, ami itt sem válik annyira combossá, de legalább már halad valamerre. Mondanom sem kell, hogy a végén megtorpan az egész, de legalább vet egy kis szikrát. Nagyon kár érte, hogy az egyik legszimpatikusabb szereplő ennyire kihullott a központi csoportból. Talán majd az 5. könyvben szán neki valamit. (közben megláttam az 5. kötet előzetesét és mivel vele ad egy kis ízelítőt így ráhibáztam) És itt is vagyunk a következő problémánál, ami már kicsit átfogóbb, az egész Tűz és Jég dalát jellemzi. a hamis ígéretek.
Az első könyv nyitánya felvillantja a Másokat, ami miatt teljesen logikus, hogy várjuk ezt a kivételes ellenséget és a hatalmas csatát. Csakhogy más irányt vesznek a történések és csak a királyok harcát kapjuk meg, ahol késve bekapcsolódik a mágia, ami már nagyon hiányzott, mert hát az első oldalakon lett beígérve. Ja és a Mások? Hát ők lemorzsolódnak, kicsit beköszönnek a harmadik könyvben, hogy Sam ne legyen már annyira szerencsétlen és kiderüljön, hogy majd esetleg mivel lehet ellenük harcolni, de hát semmi több.
Aztán „Közeleg a tél.” Stark jelmondat unásig ismétlődik az első könyvben, majd gyakran fel feltűnik. Természetesen nem csak az átvitt értelem, hanem konkrétan az évszakok váltakozására (ami ebben a világban kissé más) is utalnak vele és nem csak ezzel a mondattal, de mindenki megemlíti minimum 1x, hogy jön a tél. De nem!!! A negyedik könyvben még csak ősz van. szerintem az ember igenis becsapva érzi magát emiatt is.
Stark fiát, Brant megtámadják, miközben gyógyul. Ez az egyik gyújtópontja az eseményeknek, de a 3. kötet végéig várnunk kell, hogy kiderüljön mi is történt, ki bízta meg a férfit. Azért esetleg lehetett volna oly jó, hogy kicsit hamarabb libbenti fel a fátylat Martin.
Ezek ellenére a könyv nagyon jó. A három kötet közül ez a legjobb, pörögnek az események, senki sincs biztonságba, váratlan fordulatokban sincs hiány. Az új szereplők lehet nem túl érdekesek, de adnak egy kis frissességet és szerencsére megszabadít közülük a leggennyesebbtől. A történetnek jót tesz, hogy tágul a látómező. Tyrion titkos kedvencből, egyenesen első számúvá lépett elő, így Arya trónfosztott lett, amit csak önmagának köszönhet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése