2011. augusztus 15., hétfő

Laurell K. Hamilton – Leláncolt Nárcisszusz


Anita Blake, vámpírvadász 10

„Kell ennél több?”



Ez az a könyv, amitől már a kezdettől féltem. Tudtam, hogy egyszer elérek idáig és írnom kell róla, de nagyon nem akartam. Ez amolyan vízválasztó. Amikor először olvastam a sorozatot itt csak pislogtam és nem értettem. Aztán eldöntöttem, hogy így is tetszik és kész. Remélem, más is így volt ezzel.

A helyzet ugyanis a következő: ha a kilencedik résszel bezárólag kéne valami skatulyát alkalmaznom az Anita Blake sorozatra, akkor az a fantasybe oltott romantikus krimi lenne. Innentől viszont átléptük a romantikát és paff, az erotikus műfajnál találjuk magunkat. Ezt nem lehet ragozni valahogy? Mert azt hiszem, hogy az erotikus nem eléggé fedi a természetfeletti lényekkel való lepedőakrobatika fogalmát. Mi is ezzel a problémám? Nem, nem vagyok prűd, így alapból nem ezzel a résszel van gondom. Hiszen, akkor simán azt tanácsolnám magamnak, ha nem érdekel, nem tetszik, nem kell olvasni és kész. A problémám az, ahogy ide jutottunk.

Anita Blake jól nevelt kislány, aki nem szexel az esküvő előtt. Nem, nem szűz (az azért mégis fura lenne a mai világban), de úgy döntött, hogy csak azzal hajlandó lefeküdni, aki később is ott lesz, hogy kielégítse az igényeit. (igen, ezen már egyszer ellamentáltam, csak ezért nem engedem most szabadjára a tollam) Most nem azért, de ezt a csajt hogy lehet annyira kiforgatni önmagából, hogy végül fűvel-fával kalandba kényszerül? Persze közben magyarázás az van, Anita is vívódik, de olyan zavaros lesz tőle az egész. Ebben is ezerszer jobb szerintem Meredith története. Ott már eleve eldöntötte Hamilton, hogy erotikus sztori lesz és mégis sikerült a kis hercegnőt úgy megformálni, hogy nem tűnik lotyónak. Úgy érzem, hogy Anitánál pont ezzel csúszott meg. Hogy legyen egyszerre szajha is meg nem is? A legegyszerűbben úgy lehet oldani a kezdeti zavart, amit a váltás okoz, hogy eltekintünk az előzményektől. Volt, nincs szűzies, szörnyektől undorodó vámpírvadász. 

Gondolom, ebből már lejött, hogy itt még történik valami, ami feldobja a Hóhér szexuális életét. Ahhoz, hogy ne spoilerezzek kicsit körülményesen fogom most megfogalmazni a mondanivalóm. A lényeg, hogy nagyon kíváncsi lennék arra, hogy ez a fordulat vajon mikor jutott eszébe Hamiltonnak? Mert az én olvasatomban csak egy ügyes mentés Anita egyik tette kapcsán. Aztán ez elszabadul és új irányba tereli a történetet. Na, majd a következő könyv kapcsán hosszabban értekezek erről az egészről, mert így kissé nyögvenyelős.

A Leláncolt Nárcisszuszban éppen itt az idő, hogy a két fiú képbe kerüljön. Anita önkéntes száműzetését kénytelen feloldani, mert Nathaniel bajban van és szüksége van Jean-Claude segítségére, hogy kiszabadítsa. (Csak nagyon halkan jegyezném meg, hogy Anita elrohanásáig én még szenteltem volna egy könyvet a jelek szörnyűségesen szörnyű tulajdonságainak kidomborítására, mert így kicsit üres volt.) A vámpír azonban nem csak erősítésnek kell, hanem ha már lúd legyen kövér meg kettőt egy csapásra stb., stb., alapon akkor egyesíthetnék a jeleket is, hogy az aurán keletkezett lyukak ne okozzanak több problémát. A trió végre összeáll és annyira érdekes és új az egész, hogy csak lélegzet visszafojtva lehet olvasni. Nem kell aggódni, Hamilton nem meri kipróbálni, hogy milyen hosszan tudja fenntartani így az érdeklődést. A kártyavár összeomlik és ismét hatalmas katyvasz közepén találja magát Anita, amiből most szinte lehetetlen kimászni.

2011. augusztus 9., kedd

Laurell K. Hamilton – Obszidián Pillangó


Anita Blake, vámpírvadász 09
„Jobb híján.”
Már említettem, hogy Edward karaktere nekem nagyon tetszik. Ebben a részben kiderül, hogy nem csak én vagyok fura. Az előszóban Hamilton az Edward-rajongóknak ajánlja a könyvet, akik kérdéseikkel a megírására ösztönözték. Így lett ez, a bérgyilkos története.
Anita éppen jegeli a kapcsolatát/tait és nem találkozik a fiúkkal, hétvégenként elutazik, hogy megtanulja kezelni a jeleket. Pontosabban nem is kezelni, mert az logikus lenne, hanem lezárni. Lehet, hogy én nem értek valamit, de nekem valahogy ez annyira meglepő irány. Később összevág majd azzal, hogy Anita az a menekülős fajta, mármint ennek lesz kikiáltva. Szerintem eddig ez nem így volt, sőt ezért nem passzol. Na jó, ez egy olyan esemény lesz, amiből bőven születnek bonyodalmak, így legalább valamire használható. Egyelőre amúgy teljesen lényegtelen az egész, mert Anita el lett távolítva a veszélyzónától, hogy Edwardot a természetes élőhelyén figyelhessük meg.
Ted Forrester Edward alteregója, aki Santa Fében olyan, mint Anita. Szörnyvadász és szoros együttműködésben dolgozik a rendőrséggel, de most kifogott rajta egy ügy és segítséget kér. Pontosabban behajt egy tartozást kedvenc vámpírvadászán. Az egész nagyon üdítő. Ismét messze a fiúktól, nincs szenvedés, nyomozás van. Mindemellett senkinek, semmilyen indoka sem lesz arra, hogy utána utazzon. A feszültség így kivételesen nem szexuális töltetű, hanem Ed/Ted-től kéne félni, hátha ki akarja Anitát nyírni. Izgalmasnak izgalmas, csak hát nem is olyan rég Edward közölte, hogy nem akarná megölni. Aztán ugyanez a séma áttevődik Edward egyik emberére, akinek a kis nők a gyengéi. Szereti őket megerőszakolni és feldarabolni.
Ted/Ed magánélete hozza a kötelezőt. Szigorúan meghökkentés címén van egy szöszi, érzékeny özvegy Donna, akivel már jegyben járnak és a nő gyerekei, egy tizennégy éves fiú és egy hat éves kislány. Amúgy az egész nagyon el van találva. A kezdeti kétségeket remekül oldja Hamilton és Anita gondolatai egy az egyben összecsengenek az olvasóéval. Nagyon üdítő az egész.
Az aktuális bűntény áldozatai hátborzongatóak. Minden egyes könyvnél az az érzés kerülget, hogy nem, ezt már nem lehet felülmúlni és még undorítóbbat, szörnyűbbet kitalálni. Hát de. Mind a rendőrségi vonalon és a szörny vonalon állandóan újat tud nyújtani Hamilton, amiért elismerés jár neki. Tudom, a szerelmi szál is csak az én ízlésemnek nem elég jó, de a következőkben egy újítás azt is igencsak érdekessé teszi. Amúgy meg az is lehet, hogy az első ilyen történet miatt alakul így ez az egész, mert az alaptézis tényleg az, hogy úgy nem lehet érdekes valami, ha beteljesedik. A szappanoperák csak erre építenek. Azonban Merry Gentry történeténél bebizonyítja, hogy még mennyi mindennel lehet egy kapcsolatot érdekessé tenni. Azt hiszem a 10. kötet után itt is valami hasonló alakul ki. Na, de kicsit elkalandoztam.
Kis baki a 188 oldalon, Anita állítja, hogy még sosem sebesítette meg a saját keresztje. A Kárhozottak Cirkuszában pedig pont Edward előtt kötögette az égett sebet. Nagyon érdekes volt, amikor a 71. oldalon abba botlottam, hogy „zsinyegelés”. A szövegkörnyezetből volt sejtésem, de azmiaz és merre használják? Persze utána néztem, de azért vicces. Ahogy a 211. oldalon a „vadvirág darvadozott”-on is megakadt egy pillanatra a szemem.
Jajj és még csak most, mert az előzőekben valahogy nem jutottam el odáig, de a Richard mizériához egy aprócska iciri-piciri megjegyzés. Ezzel a csodás lovaggal mindössze 2 hónapig jártak, majd 5 hétig mentek a dupla randik már a vámpírral kiegészülve. Kb. egy gimis flört tart eddig!!! Itt azért kicsit lehetett volna jobban kiszámított a dolog. Amúgy utólag így is annyi hiba van az ilyen-olyan visszaemlékezésekben, hogy az meglepő. Pontosabban az időt érintő dolgokban.
Lehet, hogy ebben a kritikában kicsit elkalandoztam erre, meg arra, de a lényeg, hogy ez a könyv végre nagyon jó. Kicsit különálló darab, de nem is baj, hogy nem simul bele a sorba. Így talán ez után csak nagyobb lesz a döbbenet a 10. kötetet olvasva.

2011. augusztus 3., szerda

Laurell K. Hamilton – Sápadt Hold


Anita Blake, vámpírvadász 08

„Még szép.”



Lehet, hogy ez a bejegyzésem kicsit hosszabb lesz a megszokottnál, de annyi hozzáfűznivalóm van. Úgy tűnik, hogy a legrosszabb könyv a sorozatból ezt hozza ki belőlem. Arról általában konkrét elképzelésem van, hogy valamit miért nem szeretek, amíg a „hű de jó” kategóriánál gondolkoznom kell, hogy pontosan meg tudjam fogni. Hiba, hogy már most summáztam a kritikát, de remélem, ezzel nem riasztok el senkit a következő élveboncolástól.

Annyira fel vagyok húzva, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Vegyük Ashert. Az előző könyvvel kapcsolatban már áradoztam a karakterről, van benne ötlet és még több lehetőség. És akkor minden egy csapásra, huss, elillant, mert: „Asher, a régi jó barát nemrég visszatért St. Louisba, és Jean-Claude jobb kezévé avanzsált.” (19o) OK, a hely éppen nem alkalmas a kapcsolat bővebb kifejtésére. Nem is ebbe akarnék belekötni, de kimaradt egy kötet? Asher éppen most érkezett a Tanáccsal félig megveszve és akkor pikk-pakk már annyira megbízható, hogy Anita kísérete és Jean-Claude bizalmasa?!? A több évszázados ellentét, harag már nincs sehol? A gyors enyhülésre csak egy kis vigaszom van, hogy kap még fontosabb szerepet Asher. Bár, az még jóval arrébb van. Addig is Anitával 3x játszatja el Hamilton a 
- Kinyalhatod. 
- Ne ajánlj fel olyasmit, amit nem gondolsz komolyan. 
Szokásos párbeszédet, ami Jean-Clauddal is volt párszor. Hú de ötletes.

Richard egy vicces szokást vesz fel a picsogás mellé, minden kisméretű nőre ráindul. Ezen a vonalon kezdődik a sztori is, mert a tanár bácsit bekaszlizták nemi erőszak vádjával. Anita azonnal Tennesseebe vágtat egyszemélyes felmetőseregként. (a többiek nem számítanak, mert semmi közük az ügyhöz, de ilyen-olyan okból kifolyólag kellenek a groupiek) Jajj, és hogy, hogy nem, a vámpír szabályok ide vágó paragrafusa miatt Jean-Claude nem tarthat velük. Az a jópofa, hogy ez pont az a szabály, ami miatt egyszer muszáj volt odamennie. Közben az indulás előtt még találkoznak és a vámpír búcsúzkodás közben a félelmeit sorolja, amivel simán felvázolja a következő könyv alapját. Visszatérve Richardra, kivételesen egész jó irányba fejlődik. Sajnos ezt a pozitív változást csak a Sápadt Holdra tartogatta Hamilton, aztán engedte visszafejlődni nyafka kisfiúvá. 

Még a Telihold Kávézóban kiderült, hogy a halottaikat megeszik a farkasok, csakhogy ezzel egy nagy logikai bakit is elkövet Hamilton. Pontosabban később kicsit belegabalyodik a dologba. Miután Anita kivégzi az ulfric emberét, Marcus gyenge kísérletet tesz arra, hogy lebeszélje a csapatot Alfréd holttestének felzabálásáról. Csakhogy később kiderül (ne legyenek már szegény farkasok annyira állatiak), hogy a falka számára fontos táplálkozni a halottakból, mert így az erő eloszlik közöttük és a szellemnek is megnyugvást hoz a rituális kannibalizmus. Ennek tükrében igazán butának számít az a rész, ami Alfréd halálánál van. Azonban, mennyire megnyugtató Anitának, hogy a fő problémája a volt fiújával simán a vérfarkassággal együtt jár.

Egy kis pozitívum: Anita jól elagyabugyál egy adag bárgyú, bunkót. A nagydarab pasik kapcsán már többször elhangzott, hogy ha nincs képzettségük a harcművészetben jártas kiscsaj annyira nem elveszett. Végre egy kis közelharcos rész, kiszámítható tulajdonságokkal. Bár, aztán volt rész, ahol kicsit nagyobb aktivitásra számítottam volna, de hát ne legyen az ember telhetetlen a legkevésbé kedvenc könyvével kapcsolatban. 

Másik nagy szívfájdalmam, ami igazából AZ ok. Nem tetszett a történet. Mondhatnám, hogy úgy cakkumpakli, de azért kicsit részletezem, ha már ez a legnyomósabb az érveim közül. Richard a maradék józan eszét is elvesztette az elmúlt két hónapban, mert ő nem bűnös és akkor minden rendben is van. Olyan irritáló. Az meg, hogy Anita önként sétál a csapdába már unalmas. Röhejes, hogy bármerre jár, ott felkérik szakértőnek, de közben meggyanúsítják. Ebből a csokorból a kedvencem mégis az volt, amikor Dolph tesztelte, mert talán a rituális mágiával kitépett vámpír szív Anita sara. A következő indokom kedves és sejtelmes: az egész nem áll össze. Mindemellett Anita furán viselkedik, ami zavaró. Hirtelen annyira nem zavarja a testi kontaktus, többször is védelmező ölelésre vágyik, a kekeckedő csajoknak meg nem kaparja ki a szemét.

2011. augusztus 2., kedd

Laurell K. Hamilton – Égő áldozatok


Anita Blake, vámpírvadász 07

„Rák tudja.”



Sajnos meg kell előlegeznem, hogy a 10. kötetig nem tudok annyira elfogultan ömlengeni, mint az első öt könyvnél. Azonban akkor sem a régi dicséret áradat tör majd ki belőlem, de nem szaladok ennyire előre. Megpróbálok nem elmerülni a kritizálásban, mert alapjában véve tényleg jó, tényleg szeretem, csak szokatlan, hogy elszaporodnak a MIÉRT?!? pillanatok. 

Ezek közül a legmegdöbbentőbb nyilván (igen, ma fellengzős vagyok) a Gyilkos Táncba a két férfi között való választás. Persze hála a jó égnek, hogy eljutottunk végre eddig és kicsit lezárul a herce-hurca. (természetesen ezt a legnaivabb énem mondja, hiszen nyilván nem így van, de szép gondolat), de az indok nekem nem áll meg. Ezen az alapon Jean-Claude is lapátra kerülhetne, ha egyszer meglátja, ahogy az arca elfonnyad és csak egy ráncos koponyaként szívja valakiből a vért. Igen, nekem nem elég jó, hogy Richard átváltozott fölötte és végül a megölt alfából lakmározott. Ezeket az elemeket már mind láttuk. Telihold Kávézóban kiderült, hogy a halottaikat megeszik a vérfarkasok. Plusz ott volt az átváltozás is és akkor éppen majdnem úgy alakult, hogy ő lesz Jaeson vacsija a végén. Persze kellett valami nagy volumenű, ami végül döntéshez vezet. Lehet, hogy végül Hamilton is ide lyukadt ki, mert könyvekkel később kicsit más magyarázattal szolgál.

És akkor megismerkedhetünk a Tanáccsal. Érintőlegesen volt már szó a mindenki által rettegett vámpír vezetőkről, de az alapján kicsit másra számítottam. Azt hiszem erről csak a begyepesedett sztereotípiáktól vezérelt agyam és a Tanács elnevezés tehet. Valami civilizált, kerek asztalos-épületes, arctalan tömegre gondoltam. Nyilván sokkal izgalmasabb az őrült, vén vámpírokból álló hatos fogat, ezért van az, hogy nem én írom Anita történetét. Mr. Oliver halála (Kárhozottak Cirkusza főgonosza) miatt érkeztek, mert kihullásával megüresedett egy hely, amit a szabályok szerint be kellene töltenie gyilkosának, de csak úgy maradhat a Tanácsba valaki, ha ereje egyenlő a többiekével, különben gyengesége miatt kinyiffantják. Jean-Claude patthelyzetbe kerül.

És akkor megérkezik új kedvencem Asher. Édeshármas részeként ő és halandó szolgája, Julianna és Jean-Claude boldogan éltek, amíg az inkvizíció meg nem égette a lányt. Jean-Claud anyja temetéséről, pont még időben érkezett ahhoz, hogy megmentse Ashert mielőtt az egész testét eltorzítják, miközben megpróbálják szenteltvízzel kigyógyítani a vámpírizmusból. A férfi nem tudta megbocsátani, hogy Jean-Claude elkésett, Julianna halála miatt őt okolja. Asher kissé beleőrült a bosszúvágyba, legutóbb a Tanácsnak nyújtott be kérelmet, hogy megölhesse Anitát. Annyira menő! Végre egy pasi, aki komolyan veszélyesnek tűnik és úgy nem gyönyörű. Csak mert annak kell lennie, hiszen Anitában valami láthatatlan mágnes van, ami vonzza a tökéletes férfiakat és nőket. Meg kell menteni, meg kell vigasztalni miközben ő nem akarja, ebben van kihívás!

A történet amúgy ismét magával ragad. Igaz, hangsúlyosabb a vámpír vonulat, de ez nem probléma, kivételesen tényleg csak szakért a rendőrségnek Anita. Szerencsére Richard sem marad ki a mókából és továbbra is remekül alakítja a megtört, önmarcangoló hisztis lovagot. Mindeközben Anita még több titulust halmoz, mint egy jó kiscserkész, csak győzze a velük járó feladatokat. Ha lehet, még sűrűbbé válik a paletta, csakhogy Anita már nem dolgozik. Jó, nem úgy, hanem amúgy. Azon kívül, hogy Larryvel összefutunk a Halottkeltő Rt. szépen kihullik a képből.

(a könyv címe egyezik az eredetivel, de kis csúsztatás, a szórakozóhely neve Égő Áldozat)