Fekete tőr testvériség 06
„I love you forever
didn’t always need to be spoken to be understood.”
Nem szeretnék senkit sem elkeseríteni, de a hatodik rész
nagyon nem a kedvencem. Sok problémám adódott, körülbelül mindennel. Ez, az
előző öt, pozitív hangnemű kritika után, hirtelen váltás, ezért szólok előre.
Nem szeretném senkinek sem elvenni a kedvét, de... Most kezdem.
Phury.. A karakter már alapból idegesít. A testvérek közül a
leggyengébbik, akinek ráadásul semmi mentsége sincs rá. Sajnos nem alkotott
olyan frappánsat és kereket Ward, mint azt megszokhattuk tőle. Legalábbis én
nem értem meg Phury önpusztítását és nem tudok megbocsátani neki. Csak egy függő,
aki kifogásokat keres. Legalább ezzel tisztában van az írónő és megpróbál
valami pluszt adni ehhez. A képzeletbeli barát ötlete nagyon jó, de valahogy
ezt sem érzem eléggé kidolgozottnak, jól felhasználtnak. Annyi mindent
tehetnének ők így együtt. Ami végleg kiverte a biztosítékot az, ami a
testvérpár között lejátszódott. Phury éppen aktuális két szétesése közben
Zadist fejére olvassa, hogy sosem köszönte meg neki, hogy kiszabadította. Mire
az a válasz, hogy mert igazán nem mentette meg, mert neki ezzel együtt kell
élnie és nap, mint nap megbirkóznia. Jajj, na ne már! Tehát Phury nagyon nem. A
probléma pedig az, hogy ha nem szimpatizálok a főszereplővel, akkor lőttek az
egésznek.
Na és itt még csak kezdődnek a dolgok, mert itt van Cormia, akit már
az előző könyv végén elrabolt a féllábú herceg. Elhozta, aztán teljesen idiótán
viselkedett, a nyilvánvalóan halálra rémült Cormiát magára hagyta. Legalább az
szerencsésen ki volt találva, hogy nem sitty-sutty szeretnek egymásba, pár nap
vagy hét elteltével, mint más esetben a párok.
És mi a baj Cormiával? Hol is kezdhetném? Engem zavarnak
ezek az életképtelen női karakterek. Az, aki ilyen elnyomásban, szigorú
korlátok között nevelkedett és élt egyszerűen kizárt, hogy kitörjön. Vagy,
akkor alapból kezelhetetlen volt, nem a kiválasztottak legjobbika. Ez a pár
saját gondolat nem elég. Az pedig, hogy vacilál, hogy hogyan kéne viselkedni
csak még rosszabb. Persze értem a koncepciót, de sajnos a végeredmény nem lett
jó. Két ilyen elveszett, megzavarodott ember, akarom mondani, vámpír,
kiválasztott egymásra találása annyira érdektelen. Egy kicsit sem drukkoltam
neki.
Inkább John az, aki igazán érdekelt. Egy ügyes kis csavarral
kifejezetten izgalmassá válik az iskolai ellentét. Kicsinek indult a konfliktus,
de sikerült nagyot robbantani. Az egész Harry Potter és Malfoy típusú dolog. A
szőke, öntelt, kékvérű srác és a visszahúzódó, árva, de nagyon tehetséges fiú
esete. Igen, sablonos, de nagy szó, hogy túl tud lépni, méghozzá a szokásos
kegyetlen megoldásokat alkalmazva. Az egész könyvben ez volt a kedvencem.
Annyira, hogy többször előre lapoztam, hogy lássam, mikor térünk már vissza erre
a fiúkhoz. Grátisz, hogy John barátai is külön izgalmassá válnak. Végre valami
jó hír, igaz?
A legbántóbb pedig egy olyan hiba, amit eddig remekül
megoldott Ward. A több szálon futó események problematikája. Az egyéb
történések eddig remek adalékot szolgáltattak és erősítették a fő csapásvonalat.
Így vált kerek egésszé a könyv. Többször dicsértem, mert ez csak keveseknek sikerül.
Most elérkeztünk oda, ahol az összetartásból inkább széthúzás válik. Annyira
erősek lettek az egyéb események, hogy elnyomják a nemzővel kapcsolatos
hajcihőt. Bár az egész annyira kiszámítható, hogy az már fáj. Phury is lehet az
Őrzővel olyan amilyen és nem csap le az istennő haragja, hanem csak enged. Mert
ezek a hatalmas erővel rendelkező lények ám ilyenek. Kiélvezik, hogy évszázadokon
keresztül imádják őket, majd hirtelen átváltanak kedvesbe. Legalább kérhetett
volna valami frappánsat cserébe.
Mindezek ellenére ismét el kell mondanom, hogy a sorozat
nagyon jó. Igen, itt kicsit összejöttek a dolgok, de mindezek ellenére a könyv
élvezhető, a sztori jó. A legjobb pedig az, hogy sikerült a végén behozni egy
olyan új szereplőt, aki miatt alig vártam, hogy a következő könyvet elkezdjem
olvasni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése