„Ahogy elkezdtek kibújni a csillagok, Coraline végre álomba szenderült, miközben fentről az egércirkusz halk zenéje áradt kifelé a meleg esti légbe, azt duruzsolva a világnak, hogy a nyárnak bizony mindjárt vége.”
Amikor megnéztem a rajzfilmet (nekem már csak az marad) le voltam sokkolva. Horror. Stephen Kingen nőttem fel és mégis. Annyira érdekel, hogy a könyv is olyan-e. Hát olyanabb.
Eszerint nem állja meg a helyét az, hogy „… Neil Gaiman első olyan regénye, mely minden korosztálynak szól.” Csak akkor adnám gyerek kezébe, ha zsigerből fakadóan gonosz lennék. Gaiman annyira profin találja meg a felnőttekben mélyen lappangó gyermeki félelmeket, hogy az már önmagában művészi. Hiába zártuk be egy kicsi dobozba és ástuk el elménk legdugottabb helyén, ő rutinosan, egy jól irányzott mozdulattal érte nyúl, leporolja és ismét hat évesek vagyunk egy sötét éjszaka kellős közepén.
Coraline és családja a nyár közepén költözött be új otthonukba. A lakás egy régi ház része, amiben még hárman laknak rajtuk kívül. Az élénk képzeletű kislány az egyik nap egy ajtóra bukkan, ami nem vezet sehová. A befalazott nyílás éjjel mégis átjárható és a sötét folyosó egy másik lakásba vezet. Pontosabban ugyanabba, csak mégsem. A csodás világról gyorsan lemállik a cukormáz és Coraline sosem menne vissza a hamis házba, ha a szüleit nem kaparintotta volna meg a másik anya. Fel kell vennie a harcot groteszk fogvatartójával szemben, ha nem akarja úgy végezni, mint a kiszipolyozott, lélektelen gyerekek, akik előtte este bele a csapdába. Coralinenak több segítsége is van, nagyon bátor és leleményes. Tehát minden erénynek a birtokában van, amire egy kislánynak szüksége lehet egy ilyen helyzetben. A gonosz legyőzése, kijátszása után még nincs vége a kalandnak, a valós világba is áttör egy kicsi a rémségek birodalmából. Azonban az ajtó innenső oldalán biztosan mozog Coraline, terve egyszerű, de nagyszerű.
Sorra bukkannak fel mesei elemek, három próba, varázstükör, beszélő állatok, feneketlen kút. A szeleburdi kislány pedig magvas gondolatokat fogalmaz meg bátorságról, vágyakozásról. Annyira magával ragadó a történet, hogy nem lehet mást tenni, csak Coralinenak drukkolni és falni a lapokat. Dave McKean rajzai tökéletesen visszaadják a hangulatot és kellően rémségesek. A szöveg pedig annyira frappáns és olyan szóképek, kifejezések vannak benne, amiket élvezet olvasni. Ez valószínűleg Pék Zoltán remek fordításának is köszönhető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése