2011. május 30., hétfő

Stephen King – A Búra alatt


„De ha egy gyerek ruhát adományoz annak, aki meztelen, máris nagy lépést tett a jó irányba.”



Csalódtam. De nagyot. Gondolom több Stephen King rajongó is így érez, amikor az utolsó 100 oldalon konkretizálódik a helyzet és már letagadhatatlan, hogy tényleg… tényleg ennyire olcsó és bárgyú a Búra titka. Előtte hosszan győzködtem magam, hogy nem, jön még a csavar és ez csak egy kis kitérő.

A baj itt van. Ez a könyv egy tipikus Szilveszter, vagy Karácsony. Amit az ember úgy vár és annyira készül és akkor a nagy durranás helyett csak egy kis szellentés. Na de neeem, ezt nem lehet ám ennyivel megúszni, mert nem a felfokozott elvárások döntik romba a történetet. Önmagát kebelezi fel. Pedig nagy lelkesedésemben azt fontolgattam, hogy külön írok az I, és külön a II-ről, hiszen 796 és 740 oldal megérdemel részletes tárgyalást, de hát nem. Ebben a pillanatban, amikor 10 perccel vagyok a könyv bezárása után, szinte gondolatom sincs is az egészről, mert a befejezés annyira letaglózott.

Az alaphelyzetet már felvázoltam a beharangozóban, ami a történet egészét is summázza. Azonban azért, hogy ne vezessen minden Barbarához, és a városban más is szót kapjon, az első kötet végén kicsit kivonják a forgalomból. Ezzel nem árulok el nagy titkot, mert már hamar kiderül, hogy a feszülő ellentétek miatt valószínűleg agyonverik, de inkább csak hűvösön pihen egy kicsit. A kisváros 2000 lakosával, igazi játszótér.  Bárki megsérülhet kicsit, vagy nagyon, de akár meg is halhat. A szűkebb szereplői gárdából is hullhatnak, így nem olyan kiszámítható, mint egy 20 fős történet. Pont ez a szabadság vezethet ahhoz a hibához is, hogy igazán senkit sem ismerünk meg. King a hosszú bevezetőket a szereplők bemutatására szokta szentelni. Amellett, hogy hogyan élnek, minimum egy meghatározó (gyerekkori) eseményt is részletesen körül jár, hogy közelebb kerüljünk. Ez itt elmarad. Még azoknál is hiányzik valami, akiknél kicsit részletesebb betekintést kapunk. Sokszor szájbarágósnak és végtelenül egyszerűnek tűnik: ők boldogok, mert szeretik egymást, ő gonosz, mert nehéz volt a gyerekkora. Minek vacakolni?

Kivételesen volt kedvenc szereplőm: Sammy Bushy. Bár talán nem is kedvenc szereplőnek hívnám. Az tetszett vele kapcsolatban a legjobban, ahogy ki volt dolgozva ez a szál. A kisváros drogdílerének párja, aki egy valamit szeret igazán, a kisfiát. Végre nem egy elcsépelt karakter. Ami nem mondható el a zseni kisgyerekről vagy a becsületes orvosról. Sammy túllép önmagán és ezzel rokonszenvet vív ki. Több ilyen karakter kellett volna, akit személyes sérelem vezet, hogy a tetteket ez motiválja. Ugyanis így, akiknek bármilyen gondja volt azok szépen, csoportba tömörültek és megfontoltan cselekedtek. Persze máskor nagyon jól rávilágít az ember ösztön oldalára. Sokszor el is hangzik a csordaszellem és a tömeg hatása, de ezeket már egyszerű megszokással kezeli. (Pont a Szív alakú doboznál töprengtem el azon, hogy hány olyan elem van, amire rá lehetne húzni, hogy apu hatása. Csak az a baj, hogy amikor egy olyan íróról beszélünk, akinél a hivatalos oldal Könyvtár-ként nevezi meg az eddig megjelent munkák címsorát, akkor nem szép dolog hasonlóságokat keresni. Tehát, amikor önmagára hasonlít az sem feltétlen azt jelenti, hogy a régi műveinek az összeollózása, csak olyan elemek, amik nem hatnak újdonságként.) A legtöbb áthallás a Végítélettel van. Talán emiatt választ olyan idegesítően bugyuta megoldást a Búrához, mert nem akar ugyanoda kilyukadni. Ugyanis a rohamok tökéletesen összecsengenek az álmokkal. Igazán egyszerű (és a stílusához sokkal jobban passzoló) lenne, ha valami hasonló helyzethez vezetnének. 

Végül csak még egy valami. Annyira nem szerettem, hogy nem maradt el a szájbarágós magyarázat. Julia Shumway megvilágosodását, csak önmagunkat okolhatjuk pillanatát az olvasó ellen elkövetett merényletnek érzem.

Elég viccesen hangzik ezek után, de én még azt hittem, hogy Stephen King iránt érzett elfogultságom majd tönkreteszi ezt az írást. Nagyon akarnom kell majd, hogy a dicsérő, lelkes szavak mellé valami komolyabb is odaférjen. Fordítva alakult, csak most következik a pozitívumok megemlítése. Az első rész nagyon tetszett. A Búra felbukkanása, a reakciók, a katonaság próbálkozása és az erőszak megjelenése, teljesen lekötött. Persze volt pár üresjárat, de annyi szereplőt ismertünk meg, hogy a közöttük való ugrálás is izgalmassá tette a történetet. Az lett volna az igazi, ha a második könyv is követi az első hangulatát.

2 megjegyzés:

  1. "Sokszor szájbarágósnak és végtelenül egyszerűnek tűnik: ők boldogok, mert szeretik egymást, ő gonosz, mert nehéz volt a gyerekkora. Minek vacakolni?" -- most akkor szájbarágós vagy végtelenül egyszerű?
    King olyan könyvet akart írni, ami "padlóig nyomja a gázt", ha olvastad a végén. Ez ilyen. Jó karakterek 1-2 ecsetvonással megrajzolva, cselekményes, arányos, stb. Minden oké a könyvvel. A végét meg miért kellene agyonbonyolítani? Csak meg kellene érteni, mit akar vele üzenni.

    VálaszTörlés
  2. Bocs a képzavarért. Örülök, hogy neked tetszett. A végével kapcsolatban pedig nem bonyolításról beszéltem, csak arról, hogy iszonyú sablonos.

    VálaszTörlés