Stephen King – A Búra alatt

„De ha egy gyerek ruhát adományoz annak, aki meztelen, máris nagy lépést tett a jó irányba.”

Csalódtam. De nagyot. Gondolom több Stephen King rajongó is így érez, amikor az utolsó 100 oldalon konkretizálódik a helyzet és már letagadhatatlan, hogy tényleg… tényleg ennyire olcsó és bárgyú a Búra titka. Előtte hosszan győzködtem magam, hogy nem, jön még a csavar és ez csak egy kis kitérő.

A baj itt van. Ez a könyv egy tipikus Szilveszter, vagy Karácsony. Amit az ember úgy vár és annyira készül és akkor a nagy durranás helyett csak egy kis szellentés. Na de neeem, ezt nem lehet ám ennyivel megúszni, mert nem a felfokozott elvárások döntik romba a történetet. Önmagát kebelezi fel. Pedig nagy lelkesedésemben azt fontolgattam, hogy külön írok az I, és külön a II-ről, hiszen 796 és 740 oldal megérdemel részletes tárgyalást, de hát nem. Ebben a pillanatban, amikor 10 perccel vagyok a könyv bezárása után, szinte gondolatom sincs is az egészről, mert a befejezés annyira letaglózott.

Az alaphelyzetet már felvázoltam a beharangozóban, ami a történet egészét is summázza. Azonban azért, hogy ne vezessen minden Barbarához, és a városban más is szót kapjon, az első kötet végén kicsit kivonják a forgalomból. Ezzel nem árulok el nagy titkot, mert már hamar kiderül, hogy a feszülő ellentétek miatt valószínűleg agyonverik, de inkább csak hűvösön pihen egy kicsit. A kisváros 2000 lakosával, igazi játszótér.  Bárki megsérülhet kicsit, vagy nagyon, de akár meg is halhat. A szűkebb szereplői gárdából is hullhatnak, így nem olyan kiszámítható, mint egy 20 fős történet. Pont ez a szabadság vezethet ahhoz a hibához is, hogy igazán senkit sem ismerünk meg. King a hosszú bevezetőket a szereplők bemutatására szokta szentelni. Amellett, hogy hogyan élnek, minimum egy meghatározó (gyerekkori) eseményt is részletesen körül jár, hogy közelebb kerüljünk. Ez itt elmarad. Még azoknál is hiányzik valami, akiknél kicsit részletesebb betekintést kapunk. Sokszor szájbarágósnak és végtelenül egyszerűnek tűnik: ők boldogok, mert szeretik egymást, ő gonosz, mert nehéz volt a gyerekkora. Minek vacakolni?

Kivételesen volt kedvenc szereplőm: Sammy Bushy. Bár talán nem is kedvenc szereplőnek hívnám. Az tetszett vele kapcsolatban a legjobban, ahogy ki volt dolgozva ez a szál. A kisváros drogdílerének párja, aki egy valamit szeret igazán, a kisfiát. Végre nem egy elcsépelt karakter. Ami nem mondható el a zseni kisgyerekről vagy a becsületes orvosról. Sammy túllép önmagán és ezzel rokonszenvet vív ki. Több ilyen karakter kellett volna, akit személyes sérelem vezet, hogy a tetteket ez motiválja. Ugyanis így, akiknek bármilyen gondja volt azok szépen, csoportba tömörültek és megfontoltan cselekedtek. Persze máskor nagyon jól rávilágít az ember ösztön oldalára. Sokszor el is hangzik a csordaszellem és a tömeg hatása, de ezeket már egyszerű megszokással kezeli. (Pont a Szív alakú doboznál töprengtem el azon, hogy hány olyan elem van, amire rá lehetne húzni, hogy apu hatása. Csak az a baj, hogy amikor egy olyan íróról beszélünk, akinél a hivatalos oldal Könyvtár-ként nevezi meg az eddig megjelent munkák címsorát, akkor nem szép dolog hasonlóságokat keresni. Tehát, amikor önmagára hasonlít az sem feltétlen azt jelenti, hogy a régi műveinek az összeollózása, csak olyan elemek, amik nem hatnak újdonságként.) A legtöbb áthallás a Végítélettel van. Talán emiatt választ olyan idegesítően bugyuta megoldást a Búrához, mert nem akar ugyanoda kilyukadni. Ugyanis a rohamok tökéletesen összecsengenek az álmokkal. Igazán egyszerű (és a stílusához sokkal jobban passzoló) lenne, ha valami hasonló helyzethez vezetnének. 

Végül csak még egy valami. Annyira nem szerettem, hogy nem maradt el a szájbarágós magyarázat. Julia Shumway megvilágosodását, csak önmagunkat okolhatjuk pillanatát az olvasó ellen elkövetett merényletnek érzem.

Elég viccesen hangzik ezek után, de én még azt hittem, hogy Stephen King iránt érzett elfogultságom majd tönkreteszi ezt az írást. Nagyon akarnom kell majd, hogy a dicsérő, lelkes szavak mellé valami komolyabb is odaférjen. Fordítva alakult, csak most következik a pozitívumok megemlítése. Az első rész nagyon tetszett. A Búra felbukkanása, a reakciók, a katonaság próbálkozása és az erőszak megjelenése, teljesen lekötött. Persze volt pár üresjárat, de annyi szereplőt ismertünk meg, hogy a közöttük való ugrálás is izgalmassá tette a történetet. Az lett volna az igazi, ha a második könyv is követi az első hangulatát.

Stephen King – Under the Dome, A Búra alatt

„Pity was not love, Barbie reflected … but if you were a child, giving clothes to someone who was naked had to be a step in the right direction.”

Már csak egyet kell aludni és ez annyira izgalmas, hogy egyszerűen kénytelen vagyok egy kis előzetest írni. Az a helyzet ugyanis, hogy már a több századik oldalon tartottam, amikor leraktam a könyvet és igazából meg sem tudom mondani, hogy miért. Kicsit sok volt az angol és ez lett a pihentetésből. Magyarul viszont sitty-sutty végig pörgetem.

A történet elüt a szokásos rémisztgetéstől, komoly társadalomkritikát fogalmaz meg. Igazi Legyek ura csak nagyban, sziget és gyerekek helyett várossal és felnőttekkel. Az első oldalakon egymás után tanúi lehetünk azoknak a baleseteknek, amiket a Dome megjelenése okoz. A sérülések sokszínűsége Kingre jellemző ötletességből fakad. Lehetségesnek tartom, hogy végül kihúzták a folyót, amin éppen egy csónakázó szerelmespár ladikját vágta ketté a leereszkedő fal, így elszakítva őket egymástól. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy kissé azért sok, hogy mindenféle jármű, különböző korú és nemű emberek sérülnek, halnak meg. A kialakult helyzetben gyorsan körvonalazódik, hogy a magától értetődő dolgok nem is annyira evidensek és aki elég ambiciózus könnyen a saját kezébe ragadhatja az irányítást. Szerencsére van egy hősünk, aki  a média segítségével (értsd a helyi lap szerkesztőjével) és jókora hátszéllel szembe száll az elnyomókkal.

(pont most jött meg az email, hogy rendelhetem!!!)

Ben Elton – Halál egyenes adásban

„Úgy tűnt, a hírnévnek mégiscsak megvan a maga haszna.”

Nem vagyok egy nagy krimi imádó, de bármit elolvasok, ha felkelti a figyelmem. Ez a történet kíváncsivá tett, vajon hogy öltek meg valakit egy valóságshow-ban úgy, hogy nem nyilvánvaló a gyilkos személye? Az egyszerű nyomozáson túlmutat a könyv, remek kritikája a modern televíziózásnak, amiről Ben Elton tud egyet s mást. Az angol férfi Stephen Fry, Hugh Laurie és Emma Thompson társaságában kezdte a pályafutását. Stand-up-osból remek sit-com író lett (többek között a Fekete Vipera), saját show-val is büszkélkedhet. Eddig tizenhárom könyve jelent meg, 2001-ben a Dead Famous, a Halál egyenes adásban.

Közel a könyv végéig furdalhat a kíváncsiság, hogy hogyan is történt a gyilkosság, mert in medias res a nyomozás közepébe csöppenünk. Az egyik játékost leszúrták, a kihallgatásokon túl vagyunk. Az eset kibogozásával megbízott rendőr, Coleridge eldönti, hogy a legelejéről kezdi megnézni az összes eddigi Házi őrizet részt. A nyugdíjazás előtt álló zsaruról gyorsan kiderül, hogy kissé vaskalapos. Nem bírja megállni, hogy ne kommentálja a házban zajló eseményeket, embereket, ami a könyv egyik elsődleges humorforrása lesz. Lesújtó véleményét ellenpontozza két fiatal munkatárs, akik a korosztályukat ért támadásokat nem hagyják szó nélkül. Számomra duplán mulatságos a karakter, mert tiszta apám. Tekintet nélkül másokra, bátran hangoztatja a véleményét és semmi empátia sincs benne. Igazi ódon bútordarab egy modern, minimalista lakásban. Végül azért kap egy kis leckét, ami ha meg nem is változtatja a látásmódját, de azért árnyaltabbá teszi.

Amikor megláttam a tíz valóságshow szereplő nevét felsorolva kicsit bosszankodtam, hogy majd keresgélhetem, hogy ki kicsoda, mert kicsit sokan vannak. Azonban a szöveg annyira jó, hogy max egyszer kellett megnéznem, hogy ez ki is? Szinte észrevehetetlenül, egyáltalán nem szájbarágósan utal az adott játékosra és mivel a külsejük és a személyiségük is annyira elüt, így nem nehéz követni. Nagy plusz pont. Természetesen tipikus, sablonos karakterek, akiket megkövetel egy ilyen műsor.

A könyv egy kis betekintést nyújt a média világába, ami elkerülhetetlenül manipulatív. A hírverést favorizáló és tiszteletet nem ismerő televíziózásé a jelen, ami már több hasonló mű alapjául szolgált. Azonban 10 évvel ezelőtt igencsak aktuális volt a téma, az első Big Brothert 1999-ben holland közönség szórakoztatására készült.

A legjobb rész a könyv befejezése volt. Most ebben a megjegyzésben nincs semmi irónia, hanem csak arra gondolok, ahogy lelepleződik a gyilkos személye. Annyira Agatha Christie-s, hogy meg sem lepődtem volna, ha Coleridge nyomozó a fejtegetés közbe beszúr egy „Nes pa?”-t és Poirotként mutatkozik be. A show összes gyanúsítottja összejön a stúdióban a Házi Őrizet fináléján. Coleridge nem tud mást tenni, húznia kell az időt, a színpadra perdül, hogy sorra vegye a játékosokat. A teátrális előadás most viszont nem öncélú. Ezt jól kivédte az író. A végső csavar kiszámítható, de a konkrét kivitelezés nem. A nyomozóval kapcsolatos poén pedig elfeledteti a kissé unalmas részeket.

Joe Hill – A szív alakú doboz

„-Igen- mondta Jude, bár egyáltalán nem volt benne biztos, hogy erre gondolt.”

Amikor ismét a kezembe akadt A szív alakú doboz, azonnal az jutott eszembe, hogy miért nincs Joe Hilltől más könyvem, mert ez nagyon jó volt. Így nyomozásba kezdtem és hát persze, hogy nincs, mert ez az első könyve és 2010-ben jött ki a második. Na de akkor kiderült a turpisság, hogy polgári nevén Joseph Hillstrom King miért is olyan fene jó író, mert anyukája Tabitha, apukája pedig Stephen King.

Joe Hill nem totojázik, belevág a közepébe és ez kifejezetten nekem való. (Deen R. Koontz a sírba visz) Még itt az elején meg kell említenem, hogy az Európa Könyvkiadó nem árul zsákbamacskát, a fülszöveg figyelemfelkeltő és jól összefoglalja a történetet. A fordításban viszont volt pár fura szó pl.: „anyagi teste átlapolta ezt az árnyalakot”. Jelenleg nem szerepel az előkészületi könyvlistában a másik könyve az írónak, így nálunk egyelőre csak angolul szerezhető be a Horns.

Judas Coyne kiégett rocksztár, aki inkább szánalomra, mint irigylésre méltó. A bandájából ketten meghaltak és mind a két haláleset miatt magát okolja. Ez az önmarcangolás mérgezte meg a házasságát is, ami az egyetlen komoly kapcsolata volt. Napi szinten a személyi titkárával, Dannyvel érintkezik, aki seggnyaló stílusával kifejezetten irritálja. Az ötvennégy éves zenész a tanyáján két kutyájával és az aktuális barátnőjével él. Jelenleg ezt a tisztet a huszonhárom éves Georgia tölti be. A lányt igazából Marybeth Kimballnak hívják, de Jude szokás szerint arról az államról nevezte el, ahonnan származik. A nevek mágiája többször is előkerül: Jude a sajátját is megváltoztatta Justin Cowzynskiről, amikor lelépett otthonról, hogy így a régi, gyerekkori önmagát és életét hátra tudja hagyni. Marybeth sztripper énjét Morphinenak hívják, ami több dologra is utal. A Morphine nevű rock banda 1989 és 1999 között hatalmas sikereket ért el, amíg a frontember az egyik koncerten szívinfarktust nem kapott. A morfin felhasználásának kettőssége a lányt ugyanúgy minősíti, ahogy Judeot választott vezetékneve, az érme. Amikor találkoznak a sztriptíz bárban Marybeth az ACDC If you want blood c. számára adja elő a műsorát, ami a csapat Highway to hell c. lemezén található. Ez összecseng a könyvben fontos szerepet kapó túlvilágra vezető úttal, amin közvetlenül a haláluk után találják magukat az emberek. 

Jude igazi rock sztárhoz híven morbid dolgokat gyűjt, így amikor egy árverésre kerülő kísértetről szerez tudomást, azonnal megveszi magának. A szellem kézzelfogható tartozéka egy régi öltöny, ami fekete, szív alakú dobozban érkezik. Van egy kis megérzés, hideg fuvallat, borsódzó hát, de csak amennyi kell, és már találkozhatunk is a szellemmel. Innentől kezdve kell bravúrosnak lenni, mert a legjobban az ismeretlentől félünk és miután egyből megkaptuk, hogy mitől is kéne rettegni nagyon nehéz fenntartani a feszültséget. Ezért voltam oda Joe Hillért, mert ő simán, erőlködés nélkül tud újra és újra kihúzni valamit a kalapból. Igaz, hogy a főhősök vannak veszélyben, de valahogy tényleg elhiheti, hogy bármelyik percben meghalhatnak. Ehhez a hatáshoz nagy részben a szerzett sebesülésekre adott reakciók is hozzájárulnak. Még a magas fájdalomküszöbű kemény rocker sem bírja, ha ellövik az ujját, sokkot kap, és igenis beájul. Az is szépen ki van dolgozva, ahogy Marybeth állapota romlik. Róla pedig egészen a könyv végéig nem lehet tudni, hogy azzal, hogy kilépett az egyszerűen feláldozható kategóriából, vajon a drámai önfeláldozós kategóriát is elhagyta?

A történet önmagában is jó lenne, de a nagyonkifejezetten jó csoportba emeli egy csavar. A feszes történetvezetés és az állandó új információk annyira lekötik az olvasót, hogy bele sem gondol, hogy valami meghúzódik a háttérben. Persze ehhez Hill egy kis cselhez folyamodik, és hát mondjuk ki: lazán átver bennünket. Az olvasó ugyanis hajlamos a narrációnak, szereplőknek feltétel nélkül hinni és ő ezt ki is használja. Azonban emiatt egy csepp neheztelés sincs bennem, mert így csak még érdekesebbé vált a könyv.

Szergej Lukjanyenko – Ugrás az űrbe

„És így tehetek valamit.”

Csalódnom kellett, átvágtak a Metropolis Médiások. Vajh miért nem írták, hogy ez egy 1. rész?? Ráadásul Olyan 1. rész. Pont olyan, aminek még csak kicsike kis vége sincs, mert majd a 2. résszel lesz szép kerek. Így érthető is, hogy miért olyan, amilyen. Viszont nagyon jó a borító, Sallai Péternek köszönet érte.

Első körben leszögezném, szeretem Szergej Lukjanyenkot, már amennyire valakit egy sorozat alapján meg lehet ítélni. Az Őrség-regények különösen kedvesek nekem, annyira üdítő rózsaszín máztól mentes mágikus világról olvasni. Így gondoltam, klasszikus Sci-Fije sem lesz rossz. Első körben azt hittem, mégis mellényúltam. Az Ugrás az űrbe ugyanis első rész, ráadásul számomra egy olyan kétkötetes könyvnek lenne igazából jó első része. A szerencsém az volt, hogy amikor még az elején tartottam, kerestem egy könyvet, miközben belebotlottam ennek a folytatásába. Így kiderült, hogy miért van az, hogy az első 130 oldalig kissé nehézkes és igazából csak a 200 oldaltól izgalmas a történet. Azt viszont rosszul viseltem, hogy egész addig nem derült ki mi is a terv. Na de lássuk az elejétől.

Az emberiségnek hálátlan szerep jutott a galaktikus munkamegosztás során. Mi lettünk a szállítók, mert csak a mi fajunk képes az Ugrást túlélni. Az Erős és Gyenge Fajok között a kiszolgáltatottak táborába tartozunk, akiket szinte semmilyen jog sem illet meg. Fénylő, de értéktelen üveggyöngyökkel szúrják ki a szemünket. Pjotr Hrumov űrhajós, hordár. Emberi jelenlétre csak azért van szükség a hajókon, mert az ugrás kitörli a gép memóriáját, újra kell telepíteni minden egyes alkalommal. Ráadásul nem lehet csak úgy A-ból B-be ugrani, hanem csak 12 fényévnyire. Pjotr legutóbbi útjáról potyautassal, egy számlálóval tér vissza. Az idegen faj képviselője azt állítja, hogy olyan információ birtokában van, amivel az egész emberiségnek és további gyenge fajoknak a sorsát képes pozitívan befolyásolni. A számlálók hihetetlen reál tudásuknak köszönhetik a nevüket. A leginkább egy kis sárkánygyíkra hasonlító hüllő képes bármilyen elektromos rendszert használni pusztán az érintésével és az agya kapacitása bőven túlszárnyalja a legjobb számítógépekét. Az emberek nem sokat tudnak róluk, csak a legalapvetőbb információkat, ugyanis a helyzetükből adódóan nem osztanak meg velük semmilyen információt az Erős Fajok, csak a legszükségesebbeket. Önmagát Karelnek nevező számláló Pjotr nagyapjával, Andrejjel akar találkozni, aki tanulmányaik szerint a legmegfelelőbb a feladathoz. A 70es éveit taposó férfi ott volt az első kapcsolatfelvételnél és az idegenekről, az emberiség helyzetéről írt könyvei nagy port kavarnak.  Pjotr szülei kiskorában meghaltak és azóta neveli a nagyapja saját, különös elgondolása alapján. 

Az űrhajó földet érése talán izgalmas volna, ha nem lennénk vele tisztában, hogy a főhős ül a járműben. Így csak: jól van, jól van, persze lehetetlen, na szállj már le. Végül tényleg a 200. oldaltól indul be a történet, bár előtte még Andrej Hrumovról kiderül egy s más, de ez is, mint minden egyes történés csak Pjotr bemutatását szolgálja, ami igazából nem baj, mert végre egy húsvér szereplőt kapunk, nem csak egy kétdimenziós bábut.

A könyv második felében az üres eszmék, jelmondatok ellen szólal fel Lukjanyenko. Felépít egy tökéletes világot, hogy aztán lerombolja. Így akar eltántorítani attól, hogy esetleg újra higgyen bárki az Utópiában. Ahhoz, hogy egy idilli világ létrejöhessen, pont az emberi mivoltunknak kéne elvesznie. Sajnos mivel ez a gondolat áll a fókuszban nem is érünk rá, hogy jobban megismerjük valamelyik fajt. Talán majd a következő részben kitér rájuk is.

A második rész.

Kresley Cole - Vámpírvér

„Legalábbis amíg meg nem érkezik az első ikerpár.”

Halhatatlanok alkonyat után 4. része, ami számomra csak azután lett világos, hogy megláttam a belső borítót. Ez a baj az internetes rendeléssel, ha az ember nem figyel oda, eléggé könnyen belecsúszik egy ilyen hiba. Szerencsére a történetek annyira csak az adott főszereplők köré épülnek, hogy nem éreztem, hogy kimaradtam volna valamiből.  Még az Örökösödés sem kezdődött el, ami talán adhat egy kis löketet a további köteteknek.

Néomi és a becsavarodott Wroth fivér Conrad története négy fal között játszódik. Néomi (akit én egy könyven keresztül, minden erőfeszítésem ellenére Noéminek olvastam) egy röghöz kötött szellem, aki a saját házának a rabja. Anyagtalansága az az ellentét, amivel tökéletesen ki tudja egészíteni a vérszomjtól megtébolyodott Conradot. Majd persze ez az egyetlen akadálya annak, hogy együtt legyenek. A stripperből lett balettáncosnő kapcsán egy igazán érdekes kérdés merül fel, hogy hogy volt képes kiverekedni magát a nyomorból? Persze ezt az írónő nem találja annyira fontosnak: ügyes és leleményes lány volt, hát úgy. Ez a probléma más karaktereknél is fennáll. A múlt felidézése, az okok, tettek részletezése rendre elmarad. Talán Conrad az, akiről a legtöbbet tudunk meg és előélete is indokolja viselkedését (amíg Sebastiannál nem érzem át azt a világfájdalmat, amit a vámpír lét okozott neki). Ebben a kötetben is tanúi lehetünk egy kis öncsonkításnak. Azt hiszem, a halhatatlanok kevésbé ragaszkodnak a testrészeikhez. Nagy ellentétet nem tud kettejük kapcsolatából kicsikarni Cole, csak harmatos próbálkozásnak hat, amikor a szellem megsértődik. Talán a saját csapdájába esve az erotikus szál is gyengébb, mert nem nagyon tud mit kezdeni a testetlen lénnyel. Pedig ahogy leírta azt, hogy Néomi mire képes pusztán az akaratával számítottam egy kis láthatatlan szellemes örömszerzésre. Majd elfelejtettem, hogy Conrad szűz. Igaz, élt 36 évet, de túlságosan sok terhet rótt rá a vámpírok ellen való titkos küzdelem és az emberek között dúló háború, így nem maradt ideje másra. Ahhoz, hogy ismét teljesülhessen az elsők egymásnak irányelv Néominak is szűznek kell lennie. Micsoda frappáns megoldás(nem), hogy ő lélekben az, még sosem volt olyan férfival, akit szeretett. Mellesleg bevallása szerint csak 4 idősebb pénzes ürge, pártfogó volt az életében, amit elég nehéz elhinni. A testetlenség kérdését egy boszorkány, Mari oldja meg (akinek párra találásának történetét a 3. kötet részletezi). Vele kapcsolatban enyhe képzavarral küzdöttem. Ugyanis elmeséli, hogy a lélek olyan testbe való helyezése, ami már elenyészett lehetetlen. „… nem vagyok elég képzett, hogy megkíséreljem.” még kell neki 50 év, pedig ő a leghatalmasabb boszorkány. Amikor ez a két oldalszámmal arrébb található beszélgetés lezajlott vissza kellett lapoznom. Mert ő a leghatalmasabb, de ő nem elég képzett? Lehet, hogy ezt a kérdésemet az előző könyv tisztázná. Aztán persze egy halál közeli helyzetben miután hatottak kicsit a hiúságára a csoda sem várat magára.

Cole szerint a szex

Lehet, hogy nem Ward és Hamilton után kellett volna olvasnom ezeket és csak emiatt vagyok ennyire negatív… A szerelmi jelenetek… hmm az unalmas durva szó, de hát ha az! Kicsit félek, de vágyom rád, állat vagyok, vágyom rád. Van ez a vonzás a párok között, a kapocs, ami amúgy nem tesz semmit, csak vért pumpál a különböző szervekbe és felkorbácsolja a birtoklási vágyat. A nők meg rendre azt ismételgetik, hogy kicsit tartok ettől az állattól, de jó lenne vele. Mindemellett ugyanúgy néznek ki. Alacsonyak és baba szerűek, a haj színük különbözik, de semmi hangsúlyos sincs rajtuk. Ötlettelen. A helyszínválasztás is, hiszen vagy a kádban/zuhanyzóban vannak vagy az ágyban. Még a magán repülőn is van ágy.

Azért ha úgy állok és akcióban lesz a sorozat többi része, megveszem. Egynek jó.